A mai kor legnagyobb kihívása az, hogy a felbomlást úgy kezeljük, hogy ne a múlt felé forduljunk, hanem hangolódjunk rá a megszületésre váró új lehetőségekre.

Egy rendszer megváltoztatásához bátornak kell lenned ahhoz, hogy belépj az ismeretlenbe”, mondja Otto Scharmer, az EPALE 2021 konferencia vitaindító előadója a vele készült interjúnkban. És hirtelen ráébredek, hogy mire utal az „U” az általa megalkotott U-vezetéselméletben. „Ez a lépés előre valóban a vezetés esszenciája”, folytatja. Időbe telt az is, amíg megértettem, hogy Scharmer a „vezetés” szót némileg másképpen használja, mint ahogyan azt általában értelmezzük.

A „Theory U. Leading from the Future as it Emerges” („U-elmélet: vezetés a felbukkanó jövőből”), című könyvében kijelenti: „amikor a »vezető« szót használom, mindazokra az emberekre utalok, akik aktívan szerepet vállalnak a változás megteremtésében vagy a jövőjük alakításában, az intézményi struktúrákban elfoglalt hivatalos pozíciójuktól függetlenül”. Ezzel a könyvvel a transzformációs változás társadalmi technológiáját kívánja felvázolni, amely a társadalom összes szegmensében – beleértve a saját életünket – lehetővé teszi a vezetők számára az előttük álló kihívások megválaszolását. „Ahhoz, hogy felnőjenek a feladathoz, a vezetőknek gyakran meg kell tanulniuk, hogy ahelyett, hogy beragadnának a múltbeli tapasztalásaik mintázataiba, hogyan működjenek a lehető legmagasabb szintű jövőjükből”, teszi hozzá Scharmer.

Hmmmm... nagyon érdekes.

Otto Scharmer író és akciókutató, az átalakuláshoz vezető ösvények társteremtője egyének, intézmények és nagyobb rendszerek számára. A tanulási és vezetési infrastruktúrákkal kapcsolatos innovációit a MIT, a MITx u.lab és a Presencing Institute keretében tartott órákon, valamint üzleti, kormányzati és civil társadalmi szervezeteknél végrehajtott innovációs projekteken keresztül ismerteti. Tekintse meg az önéletrajzát!

A „Theory U: Leading from the Future as it Emerges” című könyvében Otto Scharmer arra invitál bennünket, hogy új módon tekintsünk a világra. Amire figyelünk, és ahogyan figyelünk – egyénileg és kollektíven – kulcsfontosságú abból a szempontból, hogy mit hozunk létre. Scharmer szerint a vakfoltunk – a belső tér, amelyből mindannyian működünk – az, ami gyakran akadályozza a figyelmet. Az üzleti életben és a társadalomban ma olyannyira szükséges mélyreható, rendszerszintű változások megvalósításához kulcsfontosságú, hogy megtanuljunk tudatossá válni a vakfoltunkra. Az U-folyamatot követve megtanuljuk, hogy hogyan lépjünk kapcsolatba a valódi Énünkkel, lássuk meg a vakfoltunkat, és figyeljünk úgy, hogy az lehetővé tegye az elménk, a szívünk és az akaratunk megnyílásának megtapasztalását. Ez a holisztikus megnyílás változást hoz a tudatosságunkban, aminek segítségével képessé válunk arra, hogy tanuljunk a jövőből, ahogyan az felbukkan, és létre is hozzuk ezt a jövőt a világban.

Ehhez az interjúhoz az EPALE belgiumi nemzeti támogató szolgálata (Flandria) együttműködött Mischa Verheijden újságíró-aktivistával, a belgiumi/flandriai Re-story társalapítójával. Az interjút hollandul is elolvashatja a Re-story weboldalán.

Ideje, hogy feltegyünk neki néhány kérdést.

Mi az U-elmélet mögötti nagy ötlet?

A nagy ötlet az U-elmélet mögött az, hogy ahhoz, hogy tényleges változást hozzunk létre a világban, változtatnunk kell azon a belső téren, ahonnan működünk, nemcsak mint egyének, hanem a kollektív fellépéseink során is, mint csoportok, szervezetek és nagyobb rendszerek.

Hogyan jutott el az U-elméletig?

Alapvetően kétféle módon. Nagyon sok változáshozót interjúvoltam és hallgattam meg, úttörőket, olyan embereket, akik valami újat hoztak létre a tudomány, az üzlet vagy a társadalom területén. Az U-elméletet önszerveződő mozgalmak és globális cégek és nem kormányzati szervezetek, többek között az Alibaba, a Daimler, a Decurion, az Eileen Fisher, a Federal Express, a Fujitsu, a GlaxoSmithKline, a Google, a Hewlett-Packard, a McKinsey, az Oxfam, valamint több érdekelt felet tömörítő csoportok vezetőivel folytatott konzultációk és akciókutatási projektek eredményeire alapoztam. A másik mód pedig az, hogy akciókutatóként jómagam is számos változáskezdeményezésben vettem részt.

Miközben figyelmesen hallgattam az innovátorokat, észrevettem, hogy sokan közülük egy mélyebb történetet osztottak meg arról, hogy miről is szól a tényleges változás. És ez nem a változás „hivatalos története”. A mélyebb történet a „belső feltételről” szól. Az egyikük ezt mondta: „Egy beavatkozás sikere a beavatkozó belső állapotától függ”.

Tehát, egyszerűen fogalmazva, annak a sikere, amit változáshozóként teszek, attól függ, hogy milyen belső térből működök. Ebben a pillanatban ébredtem rá arra, hogy amikor például az irányítás területén a vezetés változását kutattuk, mindent megtudtunk arról, hogy a vezetők mit csinálnak, sokat megtudtunk arról, hogy hogyan csinálják, milyen folyamatokat alkalmaznak, ám nagyon keveset tudtunk meg arról, hogy milyen belső térből működnek. A mélyebb forrásaikról, arról, ahonnan a cselekvéseik erednek, és ahonnan a gondolataikat megfogalmazzák, ahonnan figyelnek, és ahonnan kommunikálnak. Ez valóban ráirányította a figyelmemet ezekre a mélyebb belső feltételekre. Ma három képesség mentén írnám le ezeket a feltételeket: nyitott elme, nyitott szív és nyitott akarat.

Mit ért ez alatt?

A nyitott elme az ítélkezés szokásának felfüggesztésére való képesség. Valójában arról van szó, hogy friss szemmel tekintsünk a dolgokra. Arról, hogy visszatartsuk a szokásos ítélkezést annak érdekében, hogy megnyissuk magunkat az új információk befogadására.

A nyitott szív egy kicsit más. Ez az empátiára való képesség. Annak a képessége, hogy egy problémára ne a saját nézőpontodból tekints, hanem valaki más szemén és tapasztalásain keresztül. Ez lehet a diákod, a partnered, egy érdekelt fél, az ellenfeled... Sokat dolgozom több érdekelt felet tömörítő intézményeknek, kormányoknak, vállalkozásoknak... Azonban manapság a vezetés összes kihívása alapvetően hasonlóan jellemezhető. Annak érdekében, hogy sikeres legyél a munkádban, több érdekelt felet érintő, összetett helyzeteket kell megoldanod. Ebben csak úgy lehetsz sikeres, ha képes vagy arra, hogy egy problémára ne csak a saját nézőpontodból tekints, hanem a különböző érdekelt feleid szemszögéből is. Ma már tényleg ez az egyetlen módja bármely helyzet hatékony megoldásának. És ezt értem a nyitott szív alatt.

A nyitott akarat alapvetően az elengedés és a befogadás képessége. Az összes szándék, identitás és magunkról alkotott kép elengedése annak érdekében, hogy új lehetőségek nyílhassanak meg. Így is tanulunk. Ez persze nagyon nehéz, ezzel együtt úgy vélem, hogy a mai világban, és abban a világban, amely felé haladunk, aktiválnunk kell a cselekvésbe vetett bizalmunkat. Ez a nyitott akarat leírásának másik módja. Aktiváljuk azon képességünket, hogy belépjünk az ismeretlenbe. Vezetőkkel dolgozva manapság meglepődne azon, hogy a legmagasabb szinten lévők közül valójában milyen sokan kételkednek önmagukban. A ember azt gondolja, hogy nagyon sikeresek, ugyanakkor a vezetés területén és a társadalmakban mindig fontos azokkal a belső akadályokkal való munka, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy új területekre lépjünk.

Ebben az évtizedben, amikor mindannyian egy példa nélküli felbomlás időszakában élünk, amikor nagyon régi dolgok változnak vagy tűnnek el, és újfajta működési módok születnek, egyértelműen elengedhetetlen az a képesség, hogy el tudjunk engedni, új területekre tudjunk lépni, és aktiválni tudjuk a cselekvésbe vetett bizalmunkat.

Azt kérdezi, honnan tudom, amit tudok? Akciókutatóként ezt nagyon egyszerűen meg tudom válaszolni. Csak akkor tudod, amikor képes vagy létrehozni. Tehát nem a hagyományos kutatásról van szó, miszerint „Tudom, amikor meg tudom figyelni”, amikor is van egy hipotézised, és megfigyeled a bizonyítékot. Ez a dolog egy része, de akciókutatóként azt mondom, hogy van még egy feltétel. Csak akkor tudod, amikor képes vagy megtenni. Arról van szó, például, hogy az emberek képesek-e megváltoztatni azt a belső teret, amelyből működnek, az elméjük, a szívük és az akaratuk megnyitása által, amikor cselekszenek.

Létre tud hozni olyan tanulási környezeteket, amelyek segítik az embereket abban, hogy végigmenjenek ezen a folyamaton?

Véleményem szerint a nemcsak vezetőként, vagy akár egyénként, hanem társadalomként és civilizációként előttünk álló legnagyobb kihívás az, hogy hogyan kezeljük a felbomlást. Hogyan kezeljük a felbomlást olyan módon, amely nem reaktív, nem a múlt által vezérelt, hanem valóban lehetővé teszi számunkra a jelen beölelését. Olyan módokon, amelyek elengedik a nekünk már semmit sem adó régi mintákat, és a megszületendő új lehetőségekre hangolódnak rá. Ez a képesség áll a vezetés és a változás középpontjában, ugyanakkor az oktatás és tanulás magját is ez adja a mai világban. Én ahhoz próbálok hozzájárulni, hogy hogyan teremtsük meg az ilyen környezeteket.

Mit jelent Ön számára a felbomlás? Sokszor a technológia megjelenéseként értelmezik. Mint például az, ahogyan az AirBnB hat a hotelekre. De úgy gondolom, Ön valami mást ért alatta?

Igen, így van. Alapvetően mit jelent a felbomlás? Azt jelenti, hogy valami véget ér, elmúlik, és valami más elkezdődik. Lényegében azt jelenti, hogy a jövő más lesz, mint a múlt. A kérdés tehát az, hogy mit kell elengednünk, és hogyan hangolódhatunk rá ezekre az új lehetőségekre? Vagy pontosan addig ragaszkodunk a régi mintákhoz, amíg a változás egyszer csak ránk zúdul, és a fejlemények áldozatává válunk? És ebből a szempontból a felbomlásnak természetesen köze van a technológiához, de az csak az egyik motor. A felbomlás sokkal több dologgal áll összefüggésben, mint pusztán a technológia. Az elmúlt évtizedekben számos országban és társadalomban jártam, és a további erők, amelyeknek a megjelenését mindezekben az országokban és társadalmakban láttam, három jelentős szakadék mentén írhatóak le: az ökológiai szakadék, a társadalmi szakadék és a spirituális szakadék. Az ökológiai szakadék alapvetően onnan ered, hogy elveszítettük a kapcsolatot a természettel, és ez megjelenik a klímaválságban, a biológiai sokféleség csökkenésében, valamint az annak általunk is ismert összes tünetében. A társadalmi szakadék alapvetően az „én” és a másik közötti kapcsolat elvesztéséből fakad. Ezt látjuk megjelenni a polarizációban, a rendszerszintű rasszizmus és a kirekesztési mechanizmusok összes borzalmas tünetében, továbbá a konfliktus és kapcsolatvesztés számos más formájában. Ez a jelenségek második csoportja. Itt az USA-ban egy kicsit jobban látható, de Európában is ez történik. Amit az USA-ban látunk – és lehet, hogy itt néhány évvel előrébb járunk –, az alapvetően egy széteső társadalom. Egy egészet alkottunk, és ez az egykor egységes tömb darabokra hullik. A megmaradt buborékok között megszűnt a valódi kapcsolódás és párbeszéd lehetősége. A kérdés a következő: hogyan tudjuk újjáépíteni az alapokat, és kapcsolódni egymással e buborékok között?  A harmadik szakadék a spirituális szakadék. Ez az „én” és az „Én” közötti kapcsolat felbomlásával függ össze. Azon személy között, aki ma vagyok, ez az „én”, és a nagybetűs „Én” között, amely a bennünk lévő legnagyobb potenciál, az a személy, aki holnap lehetek. Ez a két én manapság nem képes kapcsolódni egymással, egymásra hangolódni, egymást „érezni”. Ez az életünkben úgy mutatkozik meg, hogy nincs energiánk, talán depressziósak is leszünk, vagy kiégünk. A mentális egészség számos olyan problémája tartozik ide, amelyet olyan nagyon felerősödve látunk magunk körül, nem csak a pandémia miatt. Már előtte is jelen voltak, sokkal nagyobb mértékben, mint ahogyan azt sokszor elismerték, és különösen a közösségi médián, és hasonlókon keresztül láthatjuk, hogy ez egy nagyon erőteljes jelenség az iskolás korú fiatalok körében is. Ez egy majdhogynem univerzális jelenség, amellyel majdnem az összes ország küzd, különböző mértékben.

Ez a három szakadék a környezetünket felbomlasztó erőként hat. A felbomlás tehát lényegében azt jelenti, hogy a környezet, amelyben működünk, alapjaiban változik meg, és ezért a szükségleteink is változnak. Ezért kell ehhez kapcsolódnia mindazoknak, akik tanulási környezeteket hoznak létre. Foglalkoznunk kell a felbomlással, és a tanulási környezeteket megfelelően ki kell igazítanunk.

Egyetért azzal, hogy az ökológiai és a társadalmi szakadék a spirituális szakadékból ered? Először a spirituális szakadékon kell dolgoznunk ahhoz, hogy a másik kettőt megoldjuk?

Természetesen egyik dolog sem új azok közül, amelyeket említettem. Ami új, az az, hogy sokkal erősebbek. Már legalább 100 éve tisztában vagyunk ezekkel a dolgokkal, és néhány esetben sokkal régebb óta is. Mit csináltunk a nyugati társadalmakban? Minden problémára létrehoztunk egy minisztériumot. Így válaszolunk, egyszerre egy problémára: környezeti kérdésekre, oktatásra, tanulásra, szociális ügyekre... Azt hiszem, hogy az elmúlt 100 évben azt sikerült megtanulnunk, ami nem működik. Azt, hogy hogyan foglalkozzunk ezekkel a tünetekkel egyenként, és válasszuk szét őket egymástól. A valóságban azonban – ahogyan azt az elmúlt néhány évben mindannyian megtanultuk – nem tudod megoldani a környezeti problémákat, ha figyelmen kívül hagyod a méltányosságot, az éghajlati igazságosságot. És nem tudod megoldani ezt a két problémát, ha nem kapcsolod össze, ha nem segítesz... Miért van az, hogy vannak közöttünk, akiknek túl sok van, és túlfogyasztanak, míg másoknak túl kevés van? Ez természetesen összefügg a gazdaság szervezésével, ugyanakkor a spirituális dimenzióval is, ahogyan Ön is jelezte. 

A spirituális dimenzión a mélyebb erőforrásainkkal való kapcsolódás képességét értem. Ez tényleg központi kérdés. Minden változás, minden mély változás valójában arról szól, hogy a tudatosságunkat az „ego”-ról „öko”-ra váltsuk. Akciókutatóként csatlakozni szerettem volna a Kurt Lewin által létrehozott akciókutatói közösséghez. Ezen a területen a kutató beavatkozik a kutatásba. Ez azon a tényen alapul, hogy csak akkor értheted meg a rendszert, ha megváltoztatod. Tényleg részt kell venned. Ez az akciókutatás és az akciótanulás alapja manapság. Ezért olyan fontos ez az iskolákban is. Ez hozott valójában az USA-ba, az MIT-re.

Továbbfejlesztve ezt a megközelítést, és valójában azt, amit az elmúlt közel 20 évben tanultam, felfedeztem egy második elvet. Csak akkor vagy képes megváltoztatni egy rendszert, ha változtatsz a tudatosságon. Meg kell változtatnod a belső teret, ahonnan működsz, a szemléletmódodat. Ha nem vagyunk képesek megváltoztatni a szemléletmódot, amely alapján mindannyian cselekszünk, azaz valójában a rendszert magunk körül, akkor csak ugyanazt csináljuk tovább, mint eddig. Ez tehát a második elv: csak akkor vagy képes megváltoztatni egy rendszert, ha változtatsz a tudatosságon.

Az oktatók, tanulási környezeteket létrehozók és fejlesztők előtt álló kérdés az, hogy „ezt hogyan tegyük”?

Ez az U-elmélet és a tudatosságon alapuló rendszerszintű változás harmadik kulcsfontosságú elvével függ össze: nem leszel képes átalakítani a tudatosságot, hacsak nem teszed képessé a rendszert arra, hogy érzékelje és lássa magát. A rendszerben gondolkodás régi módja szerint azt mondtuk volna, hogy „hacsak nem teszed képessé a rendszert arra, hogy lássa magát”. És ezért szenvedünk még a ma is a tudás és a cselekvés közötti szakadéktól a világban. Például: „Szakértőként látom, hogy egy rendszer elromlott-e, és aztán képessé teszem a rendszert arra, hogy lássa magát.” Azonban megtanultuk, hogy ez nem elég! Vegyünk egy példát: tudjuk, hogy a klímaváltozást hogyan oldjuk meg holnap, és rendelkezésünkre állnak ehhez a technológiák, de megvalósítjuk-e ezeket a megoldásokat? Nem! Tehát a tudás ott van a fejben, azonban végül a cselekvésre nem kerül sor. A kettő között nincs kapcsolat. Valahányszor, amikor egy rendszerben megszűnik a kapcsolat a „fej” (tudás) és a „kezek” (cselekvés) között, a „szív” mozdíthat ki ebből.

Az, hogy képessé teszed a rendszert arra, hogy lássa magát, még mindig a fejben (tudás) ragadást jelenti. Nem éri el a kezet (cselekvés). Ezért mondjuk azt, hogy képessé kell tenni a rendszert arra, hogy érzékelje és lássa magát. Mert az érzékelés jelenti az érzést. Csak akkor vagyunk képesek a kollektív kreativitás jelenlegi helyzet kezeléséhez szükséges, mélyebb erőforrásait felszabadítani, ha érezzük mások fájdalmát a rendszerben – azokét, akik ki vannak rekesztve, marginalizálódtak stb. Más szóval, le kell bontanunk az én és a másik közötti korlátot. Ez tehát a harmadik elv: a tudatosság átalakításához képessé kell tenned a rendszert arra, hogy érzékelje és lássa magát. 

Az utolsó elv, amely összefoglalja ezt a megközelítést, azzal kapcsolatos, amit az iskolákban csinálunk. Ez pedig a következő: egy rendszer átalakításához érzékelned kell, és meg kell valósítanod a felbukkanó jövőbeni lehetőségeket. Ez az egy mondat tényleg kifejezi azt, amit az elmúlt 20 évben az innovátorokkal való munkám során megtanultam. A felbomlás időszakában élünk, és hogyan kapcsolódunk a jövőhöz? Arra jöttem rá, hogy a jövőhöz való kapcsolódás nagyon személyes. Nem egy jövő lehetséges a társadalom számára. Ez absztrakt és unalmas. Én a „jövő” alatt egy jövőbeni lehetőséget értek, amelynek a megvalósulása rajtam múlik. Mikor érzem ezt az életemben? Mikor érzem azt, hogy itt van egy jövőbeni lehetőség, amelynek a megvalósulása rajtam múlik, a jelenlétemen? Ezt a pontot kell aktiválnunk. Ezt értem az érzékekés alatt.

Egy rendszer megváltoztatásához tehát a lehetőségek érzékelésére vagy társérzékelésére, majd pedig megvalósítására van szükség. Ez azt jelenti, hogy van bátorságod ahhoz, hogy az ismeretlenbe lépj. Ez a lépés előre alkotja a vezetés lényegét. Ez ugyanakkor egy mélyebb képesség is, amellyel minden ember rendelkezik, és amelyet a hagyományos tanulási környezetekben nem igazán táplálunk.

Ezt értem valójában a cselekvésbe vetett bizalmon és a nyitott akaraton. Egy olyan környezetben, ahol mindenkit olyan sok képzet és kép ostromol, önbizalomhiány és önítélkezés jellemez, nagyon fontos olyan környezetek létrehozása, amelyek lehetővé teszik az emberek számára, hogy megbízzanak a valóság lehetőségének érzékelésében. Ez nagyon finoman kezdődik. Ezért van az, hogy az innovátorok, akik eszerint működnek és cselekednek, némileg tétován beszélnek az őket a jelenlegi helyzetükbe elvezető saját belső útjuk ezen finomabb aspektusáról. Azt gondolom, hogy ez mindenkiben ugyanúgy megvan, főleg az összes fiatalban, mert mindannyian rendelkezünk ezekkel a rejtett képességekkel. Azonban érezzük-e az őket, és kapunk-e lehetőséget az aktiválásukra? Ez a harmadik terület, amire szerintem a jövő iskolájának nagy figyelmet kell fordítania.

Van erről személyes története? Milyen változást hozott az U-elmélet az Ön számára?

Nem kell az U-elméletet világra hoznom, mert az már itt van. Úgy találtam rá az U-elméletre, hogy olyan embereket hallgattam, akik valami újat hoztak a világra, amit másokkal megosztanak. Ez tehát egy működési mód. És amikor elkezdtem beszélni erről a mélyebb működési tudatosságról, csodálkozva láttam, hogy milyen sokan ismerik azt. Ám sokan azt mondják, hogy csak kreatív pillanatokban működnek így, és hogy a mindennapi életben ez sokkal nehezebb.

Ezt jómagam is számos alkalommal megtapasztaltam, és ezt állapítottam meg akkor is, amikor másokat tanulmányoztam. Sok példát tudnék mondani erre, és el tudnám mondani, hogy általában hogy működik. De ez nem olyasvalami, amire azt mondhatod, hogy „Oké, akkor már tudom az elméletet, és...”. Inkább arról van szó, hogy az elmélet felhívja a figyelmedet arra, ami már ott van, de még nincs teljesen aktiválva. Talán megadja neked az eszközt ahhoz, hogy a megfelelő pillanatban aktiváld.

De mondok egy példát, ami azzal a kifinomult képességgel kapcsolatos, hogy bízz a saját zavaros érzéseidben, és aztán lépj egyet hátra, és vedd észre, hogy mi az, amit a szíved ténylegesen üzen neked. Nem azt mondom, hogy a szívünkben megtalált tudás az egyetlen fontos dolog, de olyasvalami, amit fejlesztenünk kell, és amire jobban oda kell figyelnünk. Amikor beütött a pandémia, és zavarok voltak mindenhol, én az utolsó légi járaton voltam, ami Európából az USA-ba tartott. Érdekes élmény volt. Olyan volt, mintha falak között utaztam volna, ahol megláthattam, hogy mi hasonló, és mi különbözik. A kollégákkal próbáltuk értelmezni a teljes lezárást. Azt, hogy mit jelentett ez nekünk, és mit kell tennünk ebben a helyzetben. Habár senki sem tudta, hogy meddig fog tartani, éreztük, hogy ez valami fontos, amire nagyon oda kell figyelnünk. Úgy éreztük, hogy akcióba kell lendülnünk, és arra kell invitálnunk az embereket, hogy egyszerűen csak „tartsák a teret” ehhez a közös értelmezéshez. És ezt tettük.

Közzétettem egy blogbejegyzést, amikor megérkeztem az USA-ba, és 10 nappal később több mint 100 önkéntesünk volt 8 különböző nyelvi csoportból, és a következő három hónapban több mint tizenkétezren csatlakoztak a helyzet értelmezését célzó mélyreható találkozókhoz. Ez nem egy folyamat volt. Csupán tértartás volt, amely arra hívta a résztvevőket, hogy feltegyék maguknak a kérdést: „hogyan érezhetünk bele a jelen pillanatba, és képzelhetjük el újra az előre vezető utunkat úgy, hogy az valóban összhangban álljon a legfőbb törekvéseinkkel?” Nemcsak mint egyének, hanem a csoportokban és a társadalomban fennálló kapcsolatainkban is.

A GAIA (Global Activation of Intention and Action – a szándék és a tett globális aktivációja) nevet adtuk ennek a kezdeményezésnek. Globális közösség épült köré. Emlékszem, a közösség egyik tagja egy chilei oktató volt. Azt mondta: „Tudod, évek óta tanítok rendszerben gondolkodást az egyetememen, de eddig soha nem találkoztam egy ennyire élő társadalmi mezővel. Láttam, ahogyan a társadalmi mező átalakul egy inkább a tranzakciókon alapuló működési módból egy olyan működési módba, amely sokkal generatívabb vagy regeneratívabb, ahol a határok összeomlanak, és elmozdulunk a lehetőségek közös társérzékelése és társalkotása felé.” Ez született tehát a tértartásból. Sokaknak megváltoztatta az életét, de nem egy tervet követve. Inkább arról szólt, hogy meghallgatod, hogy milyen impulzus kezd ébredni benned, és aztán apró lépéseket teszel, és alkalmazkodsz, az alapján, amit észreveszel és érzel. És az alapján is, amit időközben megtanulsz. Ez tehát egy példa arra, amikor valami kicsiből valami sokkal nagyobb született. A kezdet sokszor valami kicsiben nyilvánul meg, és gyakran egészen sok idő kell a növekedéshez. Amit tehát megtanultam azzal, hogy nemcsak beszélek erről a megközelítésről, hanem gyakorlom is, az az, hogy jobban figyeljek a különböző helyzetekben érzett mélyebb rezonanciára. Amikor valakivel beszélek, milyen rezonanciát észlelek? Amikor kirándulok, próbálom megérezni annak a rezgését, ahogyan az anyatermészet beszél hozzám. Amikor egy csoporttal dolgozom, próbálom megérezni, hogy a csoport hogy beszél hozzám, és mit szeretne nekem elmondani, nemcsak azzal, amiről beszél, hanem a mélyebb kapcsolati minőségeken keresztül is, amelyeket észlelek.Lényegében azt mondanám, hogy oktatóként, facilitátorként és vezetőként társadalmi mezőket fejlesztünk. Egy jó iskola, egy jó szervezet vagy csapat generatív társadalmi mezőt alkot. Amint ezt elérjük, ennek nagy stabilitása van, ami lehetővé teszi, hogy e mélyebb kapcsolat elveszítése nélkül birkózzunk meg sok kihívással és változással. Hasonlóan, mint amikor van egy nagyon jó barátod: lehet, hogy sok nehéz időszakon mégy keresztül, de ha ennek a mélyebb kapcsolatnak megvan a stabilitása, az erőt adhat neked. És azt gondolom, hogy oktatóként ez az elsődleges feladatunk: generatív társadalmi mezőket kell aktiválnunk.

A „tértartás” azt jelenti, hogy együttérző, elfogadó és támogató jelenléttel vagyunk valakivel, ítélkezés nélkül, miközben megtartjuk a saját határainkat és énérzetünket. Jól értem, hogy ez nagyon fontos a társadalmi mező aktiválásában?

A tértartás kulcsfontosságú. Ez valójában mindennek az alfája és ómegája. Nem tudod létrehozni a kreativitást, nem tudsz létrehozni generatív társadalmi mezőt, azonban fejlesztheted a külső és belső feltételeket, amelyek lehetővé teszik egy ilyen mező aktiválódását és kiművelését. Ez az, amit a nagy tanítók és vezetők mindig is tettek intuitívan. Most azonban meg kell tanulnunk, hiszen egy, a korábbinál sokkal mérgezőbb környezetben élünk. Ezt a képességet tehát erősítenünk kell. A nagy vezetők ezt teszik mint egyének, az intuíciójukat követve, és a nagy tanítók is. Most azonban egyre toxikusabbá válik a környezet, egyre több mentális egészségi probléma van körülöttünk, és a zavarok egyre súlyosabbak. Ez a környezet azt követeli tőlünk, hogy fejlesszük az ilyen megtartó terek kialakításával kapcsolatos képességünket. És nemcsak a jelentős személyiségeknek kell így tenniük, hanem az egész csapatnak. Ez egy szociális gyakorlat, amelyet egy vezetői csapat részeként az egész szervezetben meg kell próbálnod fejleszteni.

A vezetés számomra alapvetően nem az, amit egy személy vagy egyén tesz, ez a legnagyobb félreértés. A vezetés lényege az, hogy a rendszer, amelyben mindenki részt vesz, képes érzékelni és alakítani a jövőt, és kapcsolatban lenni azzal, ami meg kíván születni, és aztán képes ebbe beleállni is. Erről szól valójában a vezetés. És ezért mondjuk azt itt a MIT-en, hogy a vezetés disztributív jelenség. Mindannyiunkat magában kell foglalnia, ez nem valami olyasmi, amit ráruházhatunk a legmagasabb pozíciót betöltő egyetlen személyre.

A mai iskolákkal és tanulással kapcsolatban: gyakran nem igazán létezik a nyitott elme. Az embereket fix elmére nevelik. A szív sokszor nem fontos, az akaratod sokszor szintén nem engedélyezett. „Mi majd megmondjuk, mit tanulj!” Ön szerint tehát mi az a legfontosabb dolog, amelynek meg kellene változnia a (felnőtt)oktatásban, és mit tehetünk oktatóként és tanárként e változás elindítása érdekében?

Azt hiszem, hogy a tanulási környezetek manapság nagyon eltérnek egymástól a különböző helyeken. Tehát nincs mindenkire érvényes megoldás. Valójában a nagyobb összefüggéseket kell megértenünk, és aztán rá kell ébrednünk, hogy miről szól az a konkrét helyzet, amelyben vagyunk, és mi ott a megfelelő lépés. Ez nagyon különböző lehet. Általánosságban, amikor a tanulásra és a vezetésre nézek – nem annyira arról az oldalról, hogy mi történik az iskolákban, hanem a társadalmi nézőpontból –, nagyon egyértelmű, hogy hol van a vakfolt; alapvetően az összes pénz rossz irányba megy. Így tudom összefoglalni. És ez miért van így? A tanulás és a vezetés fejlődése két tengely mentén halad. Az első tengely a fejközpontú tanulásból halad a gyakorlatalapú cselekvés általi tanuláson keresztül, ahol a „fej” és a „kéz” van jelen, a transzformációs tanulás felé, ahol jelen van a fej, a szív és a kezek. Ez hozza el azt a mélyebb dimenziót, amelyről beszéltünk. Ha a transzformációhoz vezető utat egy szóval írjuk le, az a „mélyülés”. Egy jó tanulási környezet a fejközpontúságból elmozdul a fej, a szív és a kezek aktivációja felé. Más szóval, a transzformációs tanulási környezetek felé mozdul.

De van egy másik tengely is. Ez pedig arról szól, aki tanul. Egyénről van szó, vagy csoportokról, például csapatokról, vagy akár az egész szervezet szintjéről? Vagy az egész ökoszisztémáról, amin mindenkit értek, akivel kapcsolatba kell lépnem a rendszer megváltoztatása érdekében, attól függetlenül, hogy a szervezetemen belül vagy kívül található? Ez lehet nagyon helyi szintű, vagy nem annyira helyi.

Ha tehát elképzelsz egy mátrixot ezzel a két tengellyel... Melyik sarokba megy az összes forrás? Oda, ahol a fejközpontú egyének találhatóak. Ott található az összes teszt is! Hol van a legnagyobb hiány? Mi a vakfolt, ha a jövőre nézel? Minek a bomlása közeledik feléd? Mit kell tennünk? A vakfolt a másik sarokban van! Ez a transzformációs tanulás minden szinten, egyéni, csoportos és szervezeti szinteken, valamint az egész ökoszisztéma szintjén is. És azt gondolom, hogy itt van a kihívás. Azt mondhatnám, hogy vannak olyan kisebb helyek, ahol ez történik. Tehát nem arról van szó, hogy nem tudjuk, hogyan kell csinálni. Tudjuk, hogy hogyan kell csinálni. És ez történik a kisebb helyeken, de általában véve a nagyobb rendszer, ahogy Ön is említi, ellene dolgozik. Nem tesz a ténylegesen demokratikus hozzáférésért. Úgy gondolom, hogy a jövő kihívása a méltányosság. Igen, vannak jó iskoláink, kevés embernek. Itt a méltányosságról van szó.

Hogyan demokratizálhatjuk a transzformációs tanulási környezetekhez való hozzáférést? Hogyan tehetjük hozzáférhetővé nemcsak minden egyén számára, hanem a közösség számára, a rendszerek és a különböző ökoszisztémák számára, a társadalom különböző csoportjai számára? Ez az a terület, ahol jelenleg rendkívüli az alulfinanszírozás. A mátrix egyik végére irányul az összes forrás, az összes mérés, az összes figyelem, az összes karrierlehetőség. És mi történik a valódi igénnyel? Az egész mátrixra szükségünk van, nem vagy erre, vagy arra. A mostani rendszernek azonban a vakfoltját jelentik az egész rendszert érintő, transzformációs tanulási környezetek.

Tehát hol van a kiindulópont? Gyakran helyi szinten. Például ráébresztheted az iskolákat arra, hogy mi történik körülöttük, és valójában azt gondolom, hogy az akciótanulás végülis azt jelenti, hogy a tanulót helyezed a változás élére. Ez történik itt a MIT-en. Itt sok a laboratórium, és a diákok induló innovatív vállalkozásokhoz, vállalkozókhoz, vállalatokhoz kerülnek szakmai gyakorlatra és azokkal kerülnek kapcsolatba, és a tanulás, a cselekvés útján lépnek be ebbe a globális ökoszisztémába. Ez a módszer gyorsan elfogadást nyert, egyre gyorsabban fejlődik, és egyre nagyobb hatással bír.

Sok helyen elkezdődött már ez, de tudom, hogy a teljes diák- és tanulói populációhoz, vagy az összes tanulóhoz, és valójában a társadalom összes tagjához képest ezek még kicsi helyek. Ezért kell tényleg átgondolnunk és újrafogalmaznunk nemcsak azt, hogy mit csinálunk az iskolákban, hanem azt is, hogy hogyan alakítunk ki tanulási környezeteket a társadalomban. Azt gondolom, hogy egy egész civil infrastruktúra hiányzik ma, és itt nem globális, és nem csak személyes infrastruktúrára gondolok. Véleményem szerint nagyon sok lokális, és helyhez kötődő, főként, ahogyan kezdünk kijönni a pandémiából (2021. október). Most, hogy újra kapcsolódhatunk személyesen, ezt sokkal többre értékeljük, ugyanakkor például a digitális mechanizmusokon keresztül mindannyian könnyen kapcsolatot alakíthatunk ki a földrajzi területek, az ágazatok és a rendszerek között. Ezért most itt kísérletezünk.

Ami azonban nagyon egyértelmű, az az, hogy ez a jelenlegi vakfolt egyben egy hatalmas innovációs tér is, és azok, akik itt valósítanak meg innovációkat, gyakran nem részesülnek nagy elismerésben vagy sok támogatásban. Ugyanakkor azt hiszem, hogy ez változni fog, mert akkora falakba ütközünk mint társadalom, hogy ez alapvetően rákényszerít minket erre. A proaktív vezetés, és az ágazatok közötti proaktív politikai tudatosság természetesen bevonul oda az innovációval, nem ezért, mert erre a környezet rákényszerít minket. Tehát ez számos különböző módon fog történni, de főként a kisebb országokban láthatjuk majd először az innovátorok színrelépését.