Ez a cikk fordítás. Az eredeti blogbejegyzést Regina EBNER töltötte fel angolul.

Rugalmasság és közösség

Az elmúlt héten részt vehettem az EAEA svájci munkatársainak agytrösztje (SVEB) által Zürichben, a „rugalmasság” témakörében tartott megbeszélésen. A SVEB figyelemre méltó munkát végzett a rugalmasság, illetve annak a felnőttkori tanulásra gyakorolt hatása témakörében.

Egy háttéranyag az individualizációt, az összetettséget és a sokszínűséget nevezi meg a rugalmassághoz szorosan kapcsolódó legfontosabb fejleményekként. Érdemes tehát megtekinteni az agytröszt honlapját! Különösen ajánlom ezt a forrást a felnőttképzés jövőjével kapcsolatos elméleti munkához.

A találkozón megvitattuk a rugalmasság kihívásait és lehetőségeit, illetve azt, hogy miként építhetjük be a rugalmasságot a munkánkba. Az egyik legfontosabb kérdés az individualizáció és a társadalmi igazságosság összeegyeztetésének módja, valamint az volt, hogy miként kerülhető el, hogy az emberek hátrányt szenvedjenek emiatt.

Az EAEA-nál határozottan támogatjuk a tanulóközpontú egyéni megközelítéseket. Figyelemre méltó munkát végeztünk az életviteli készségekhez kapcsolódó módszertan terén, amely a következőképpen összegezhető: ne a tanulót illesszük a tantervbe, hanem a tantervet építsük az egyén köré. Ez azt jelenti, hogy az emberek egyrészt megtanulhatják azt, amire szükségük van, másrészt nem térnek vissza korábban már elsajátított kérdésekre.

Mindezekben a beszélgetésekben és elképzelésekben továbbra is felmerül az a kérdés, hogy mi az, ami boldoggá tesz egy rugalmasabb, sokszínűbb és bonyolultabb világban?

Az amerikai alkotmány a „boldogságra törekvést” az USA egyik alapelvének tekinti. Bhután egy másik olyan ország, amely meglehetősen komolyan veszi a boldogságot. Ezek az országok alkalmazzák a bruttó nemzeti boldogságindexet, amely információt nyújt a politikai döntéshozatalhoz, remek alapot szolgáltatva a szakpolitikáknak. De térjünk vissza Európába, ahol úgy tűnik, kevés (kevesebb) boldogság adódik, és az határozottan nem alapja a politikai döntéshozatalnak.

Vizsgáljunk meg néhány tényezőt, amely boldoggá tesz bennünket! 

1. Hatással és céllal rendelkezni

Az OECD a PIAAC elemzésében az „énhatékonyság” kifejezést használja. Úgy gondolják-e az emberek, hogy hatással lehetnek a környezetükre? Akár a családjukon belül, akár a munkahelyükön, akár a szomszédságukban. A PIAAC arra a megállapításra jut, hogy minél magasabb az egyén készségszintje, annál inkább vélekedik úgy, hogy hatást fejt ki. Az alapkészségek terén rosszabb eredményeket elérő személyeknek jóval alacsonyabb az énhatékonysága, tehát úgy érzik, hogy az életük nagymértékben eleve eldöntött.

Ha megpróbáljuk megváltoztatni a környezetünket a saját elképzeléseink szerint, az hatalmas, sőt önérvényesítésre feljogosító dolog lehet. Bárki, aki részt vesz valamilyen mozgalomban, vagy eljár egy ügy érdekében, valószínűleg egyetért ezzel. Az önérvényesítés és az aktivitás a személyes elégedettség kiemelkedő forrása. Emlékszem egy interjúra, amely a 60-as évek egyik amerikai polgárjogi aktivistájával készült, aki kijelentette, hogy életének legboldogabb pillanatai között gyermekeinek születése mellett a jogszabályváltozást eredményező tüntetések is ott voltak. (Igen, férfi aktivista volt.)

2. Kis dolgok

Sok más „nagy” téma létezik, amely meghatározza a boldogságunkat, például az egészség, de most hadd térjek rá a boldogságunk forrását jelentő kis dolgokra, és remélem, nem tűnök túlságosan érzelgősnek ezzel kapcsolatban. Íme azok a kis dolgok, amelyek boldoggá tesznek minket:

• házi kedvencek,
• egy hobbi vagy érdeklődési kör, főleg olyan, amelyben másokkal is lehet osztozni,
• éneklés (különösen kórusban, lásd fent) és tánc,
• természet.

3. Embertársaink

A boldogság érzése kapcsán ez egy fontos tényező, és nem feltétlenül a házastársról, élettársról vagy a családról beszélek, hanem az emberek kapcsolati hálójáról, emberi kapcsolatairól és barátairól (is). Az ember nem magányos vadász, hanem inkább társas lény. Szükségünk van egymásra, és a jó kapcsolatok tesznek hosszú távon boldoggá és egészségessé. Ez az élet hosszúságát is befolyásoló tényező. Bár Sartre azt állítja, hogy a pokol a többi ember (és valószínű, hogy mindenki ismer néhány ilyen embert), azonban az emberi kapcsolat általában véve boldoggá tesz bennünket.

Felnőttoktatás és felnőttképés: a tanuló és a közösség középpontba helyezése

A boldogsággal kapcsolatos fenti kérdések többsége a nem formális felnőttoktatás meghatározó részét képezi. A kórus, a hobbik, az állampolgári kompetenciák és a beszélgetőcsoportok hatást válthatnak ki – mindezekben ott van a boldogság, és talán ami a legfontosabb: a másokkal való találkozás és kapcsolatrendszerünk bővítése. Ha az ember egy másik országba költözik, valószínűleg azokkal ismerkedik meg először, akikkel ugyanazon a nyelvtanfolyamon vesz részt. Mindazok az emberek, akikkel együtt énekel és táncol, akikkel közös az érdeklődési köre és a hobbija, hozzá fognak járulni a jóllétéhez, a mentális egészségéhez, sőt a boldogságához is.

Vannak-e ellentmondások a rugalmasság és a közösség között? Lehetnek, ha a tanulást csupán szakmai nézőpontból közelítjük meg. Még általánosabban én úgy vélem, hogy felnőttoktatóként az a feladatunk, hogy fejlesszük (és fenntartsuk) a szükséges egyensúlyt az egyéni megközelítések, a társas interakciók és a közösség között – a tanuló és a közösség középpontba helyezésével. Ehhez meg kell erősítenünk a nem formális felnőttoktatást és a közösségeket.