Rövid önéletrajz

Életpálya-tanácsadó vagyok, aki segít az embereknek olyan pálya megtalálásában, amelyről azt érzik, hogy célt és értelmet ad az életüknek. Életpálya- és hivatáselméleti folyóiratokban is publikálok. Érdekel, hogy a tudattalanunk miként befolyásolja észrevétlenül az életpályánkkal kapcsolatos döntéseink meghozatalát. Ez igazán fontos, ugyanis hozhatunk olyan döntéseket, illetve megismételhetünk olyan magatartásformákat, amelyek nem feltétlenül segítik szakmai előmenetelünket, és amelyek megakadályozzák, hogy a megérdemelt életpályánk legyen.

A történetem

Rossz tanuló voltam a középiskolában és az egyetemen. A középiskolai érettségi vizsgám eredményei silányak voltak, és mindaddig nem járhattam főiskolára, amíg nem szereztem áthidaló képesítést. Azonban amikor végül felvettek a főiskolára, még mindig nem tudtam, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Végül diplomát szereztem, de teljesen elveszett voltam. Alacsony volt az önbecsülésem, és fogalmam sem volt arról, hogy mit akarok az élettől. 

A húszas éveim közepén a kezembe akadt Dr. Daniel Goleman Érzelmi intelligencia. Meghatározza-e az IQ-nk a sorsunkat? című könyve, amely reményt keltett bennem azt illetően, hogy megtalálhatom az utamat az életben, ha a teljes énem fejlesztésére, nem csak az IQ-m fejlesztésére összpontosítok. Ez fontos lecke volt számomra, ugyanis a társadalom akkora hangsúlyt helyez az IQ-ra, mint az egyén sikeres és boldog életét meghatározó, döntő tényezőre. Ennek a könyvnek azonban az volt az üzenete számomra, hogy jóval több kell a sikerhez és a boldogsághoz az életben.

Elkezdtem a lelki folyamataimra összpontosítani, és végül megértettem, hogy az alacsony önbecsülésem nem egyszerűen a születési adottságom, és nem az a sorsom, hogy az életem hátralevő részében emiatt szenvedjek!

Elkezdtem terápiára járni, amit hasznosnak találtam az önmagamról alkotott feltételezések feltárása és bírálata során. Elkezdtem dolgozni az önbizalmam építésén, és jobban a kezembe vettem, hogy az életem milyen irányt vegyen. Nagyon lassan látni kezdtem az eredményeket, és végül rájöttem, hogy mi a hivatásom az életben. A saját gyarapodásommal és fejlődésemmel való foglalkozás közben rájöttem, hogy a hivatásom az, hogy szeretnék másoknak segíteni ebben. Nagyon lelkesen kezdtem segíteni az embereknek abban, hogy megszabaduljanak az önmagukról kialakított negatív feltételezéseiktől, hogy a megérdemelt életük nyomába eredjenek. A kívánt életünk kritikus része, hogy olyan életpályánk legyen, amelyet értelmesnek és jövedelmezőnek érzünk. Jelenlegi munkahelyem a Trinity College Dublin, ahol életpálya-tanácsadóként dolgozom, emellett kiemelkedő tudományos folyóiratokban publikálok tanulmányokat, és Írország-szerte különféle nonprofit szervezeteknek tartok vendégelőadásokat. Ne feledkezzünk meg arról, hogy ugyanarról a személyről van szó, aki megbukott a középiskolai vizsgáin!

Számomra az változott meg, hogy fejlesztettem önismeretemet és érzelmi intelligenciámat. Az IQ fiatal kortól adott, nem növekszik az életkor előrehaladtával, tehát nem az IQ-m miatt boldogultam 30 éves koromtól az életben, mindez annak az eredménye, hogy megtanultam megérteni önmagamat és javítottam az önbecsülésemet.

A jövőre kitűzött célom az, hogy az üzenetet a lehető legtöbb emberhez eljuttassam, hogy nagyszerű dolgokat érhessenek el az életben és az életpályájuk során, ha megértik, hogyan fejlesszék önismeretüket.

Kutatásokból az derül ki, hogy az emberek 90%-a csak 10%-ban ismeri önmagát, és világviszonylatban az embereknek mindössze 13%-át érdekli az életpályája, illetve köteleződött el az életpályája iránt. Ez döbbenetes statisztika, meg kell találnunk a módját annak, hogy segítsük az embereket az élethivatásuk megtalálásában. Saját kutatásaim során arra jöttem rá, hogy Írország-szerte jelentős mértékű szorongás tapasztalható a felnőtt tanulók és a munkavállalók körében. Úgy vélem, ez a szorongás nagyrészt abból fakad, hogy az emberek nem értik, hogy mit akarnak az életüktől, nem értik, milyen irányba kellene tartaniuk ahhoz, hogy úgy érezzék, van célja az életüknek. Amikor az emberek nem hiszik el, hogy van értelme az életüknek, hajlamosak szorongást érezni: nagyon is jól tudom, hogy az élet ily módon történő megélése hogyan befolyásolja a mentális egészséget. Az önismeret és az érzelmi intelligencia oktatásának az általános iskolában kellene kezdődnie, és folytatódnia kellene a közép- és felsőfokú oktatásban is. Pedagógusként meg kell értenünk annak fontosságát, hogy segíteni kell a diákokat az önfelfedezés útjára lépésben. Véleményem szerint Írország szinte teljes egészében az IQ-val összefüggő tanításra helyezi a hangsúlyt, és a következmények nyilvánvalóak: az emberek 87%-a felnőttként elveszettnek érzi magát az életpályája során, ez pedig elfogadhatatlan.

Először is az oktatást az egész énünk fejlődéséhez hozzájáruló folyamatnak kell tekintenünk, és nem csak a tanulmányi eredményekre kell összpontosítanunk.