Ez a cikk fordítás. Az eredeti blogbejegyzést Anna Skocz töltötte fel angolul.

A felnőttoktatóktól gyakran feladatok sokaságát várják el: egyszerre kell segíteniük, tájékoztatniuk, támogatniuk, motiválniuk és újítaniuk. Mit tehetnek a felnőttképzési szervezetek az oktatók támogatása érdekében?

Úgy tűnik, a felnőttoktatókra folyamatos nyomás nehezedik. A nem kormányzati szektorban jellemzően ők a projektmenedzserek, a terapeuták, a pénzügyi igazgatók és végül a pedagógusok is – különböző szerepeket egyesítve egy munkakörben. Ez nem könnyíti meg az életüket. Ez nem könnyíti meg az életünket.

Az Európai Felnőttképzési Szövetség idén júniusban Helsinkiben rendezett összejövetelén a felnőttoktatók jóllétéről szóló workshopon kialakult vita után sikerült összegyűjtenem jó néhány érdekes és informatív meglátást azzal kapcsolatban, hogyan érzékelik a jóllétüket a felnőttoktatók egyéni, illetve strukturális szempontból, és ezeket szeretném most megosztani az EPALE közösséggel.

Első helyen kell említeni a mindannyiunkat, így a felnőttoktatókat is érintő problémát, a fejlődés tempóját és a rendelkezésünkre álló idő korlátozottságát. A tevékenységek folyamatos áradata, a rohanó világ és a munkahelyi rohanás közepette hajlamosak vagyunk megfeledkezni a jóllétünkről, félretenni az olyan feladatok közé, amelyek – mint sok más dolog – majd megvárnak. És várnak is hosszan. Túl hosszan. Egészen addig, amíg szembe nem találjuk magunkat a kiégéssel, és már nem érzünk motivációt a munkához.

A második helyen említendő, hogy mintha mindenkinek nehézséget okozna, hogy munka után megnyomja a „kikapcsoló” gombot. Talán elromlott. Nagyon gyakran előfordul az is, hogy állandóan rossz. A felnőttoktatók sokszor együttérző személyiségek, olyanok, akik adni, szolgálni, másokat támogatni akarnak, akik belevonódnak a felnőtt tanulók személyes problémáiba és élettörténeteibe. Belőlük lesznek a multitasking „szuperhősei”, ahogy a workshopon nevezték őket. Ha így teszünk, könnyen szem elől veszítjük az elkötelezettség határait és a munkaidő szabta korlátokat, ami meggátolja, hogy a megérdemelt figyelemmel és összeszedettséggel lépjünk át a magánéletbe. Az empátia és az a vágy, hogy mindenkinek segítsünk, meggátol bennünket abban, hogy ténylegesen kilépjünk a stressz körforgásából, és jól viseljük gondját önmagunknak. Szinte napi 24 órában termeljük a stresszhormonokat. Aztán felébredünk hajnali 4-kor, és nem tudunk újra elaludni (ezt a szabályozatlanul termelődő stresszhormonok teszik velünk, különösen a kortizol). Meg kell tanulnunk, hogyan „hagyjuk hátra” ezt az értelmes munkát és a felelősségeket, és gyakorolnunk kell a kikapcsolódást, hogy a szívünket és a testünket jó formában tartsuk.

A harmadik, hogy a felnőttoktatók, akik egyszerre próbálnak helytállni a fentiekben felsorolt szerepkörökben, a legtöbb európai országban bizonytalan foglalkoztatási feltételek mellett dolgoznak, ahol a „feladatalapú” munkaszerződésekből kifolyólag nagyon gyakran nincs meg a pénzügyi stabilitás. Úgy tűnik, hogy a felnőttoktatást „rendkívül rugalmas ágazatnak” tartják, ahogy a workshop egyik résztvevője fogalmazott, ami valójában finom körülírása annak, hogy kiszámíthatatlan, bizonytalan, frusztrációt és félelmet bőven kínáló munkáról van szó, amely ugyanakkor legalább értelmes, és megadja az elégedettség érzését.

A jóllét fenntartását ugyancsak hátráltatja a szakma hivatalos és társadalmi elismertségének hiánya. Miközben azt mindenki tudja, ki az iskolai tanár, a felnőttoktató fogalmával kevesen vannak tisztában. Kevés olyan ország van, ahol szabályozzák ezt a szakmát. Eltérően a skandináv országoktól (hogy általánosan fogalmazzunk), ahol a nem formális felnőttoktatás strukturált, valamint költségvetéssel is rendelkezik, a legtöbb országban a felnőttoktatás fogalma és értelmezése vagy az egyetemi oktatásra, vagy a munkanélkülieknek szóló szakképzésre korlátozódik. A gyakorlatban nagyon is kevés mentális tér marad arra, hogy ápoljuk a felnőttek egész életen át tartó tanulásának eszméjét (hány felnőtt mer zongoraórákat venni vagy művészeti workshopokon részt venni azért, hogy erősítse a készségeit, tudását és személyes fejlődését?). Mindezek eredményeképpen korlátozott az elképzelésünk arról, hogy valójában ki is a felnőttoktató.

A felnőttoktatók ráadásul folyamatos késztetést éreznek arra, hogy továbbképezzék magukat és fejlesszék a készségeiket, különösen a digitális és technológiai vonatkozású készségeiket, hogy lépést tartsanak az oktatási gyakorlat színvonalával. Helyesen és bölcsen teszik, mondhatjuk erre, csakhogy ez nehezen megvalósítható, ha közben a munkaviszony bizonytalan, a költségvetés pedig nagyon behatárolt.

A fentiekben felsoroltak mindegyike nagymértékben megnehezíti a felnőttoktatók számára, hogy törődjenek a jóllétükkel, akármilyen elkötelezetten is végzik ezt az értelmes munkát.

What would help the adult educators?

Az első lépés lehetne a felnőttoktatók munkaterhelésének ellenőrzése és párbeszéd útján történő egyeztetése. Mivel nagyon jellemző lett a több feladat egyidejű ellátása és a különböző szerepkörök egyesítése, a munkáltatóknak mint felnőttoktatási intézményeknek nyitottan kell viszonyulniuk ahhoz, hogy meghallják, mit lehetne javítani, reagáljanak arra és foglalkozzanak vele. Az sem lenne rossz ötlet, ha néha alkalmilag ellenőriznének, esetleg egyszerűen feltennének egy „hogy vagy?” vagy „hogy megy a munka?” típusú kérdést. Itt lehet felvetni a különböző struktúrák és intézmények által európai szinten (például az Európai Oktatási Szakszervezetek Bizottsága – ETUCE, az Európai Felnőttképzési Szövetség– EAEA és az Európai Iskolavezetési Hálózat – ELNE részéről, különösen az idén februárban megtartott Európai iskolavezetési hét idején) szorgalmazott együttműködő iskolavezetés gondolatát mint az oktatókkal való párbeszéden alapuló munkavégzési és vezetési módot.

Ugyancsak hasznos lenne a támogató szupervízió, amelynek során a munkahelyi nehézségek feldolgozásának folyamatát egy elkötelezett és tapasztalt szakértő segítené. Az elszigeteltség és a problémákkal való magára hagyottság érzése a jelentős stressz egyik tünete – ilyenkor már pusztán az a lehetőség, hogy hangosan kimondhatjuk a dolgokat, különböző nézőpontokat és értelmezéseket ismerhetünk meg, szélesíti a látókörünket, és megnyugtat, hogy nem vagyunk egyedül. Ha tehát a vezetésnek (idő vagy ötlet hiányában) nehézséget okoz bizonyos kihívások kezelése, jobb, ha hagyja, hogy működésbe lépjen a kollektív bölcsesség és a szupervizor tapasztalata.

Az ilyen támogató felügyeleti intézkedéseket ki lehet egészíteni az empátia és az érzelmek szabályozásáról szóló képzéssel is mindazok számára, akik „túlzottan” együttérzőek, vagy ezért túl nagy személyes árat fizetnek. Egy ilyen képzés tartalmazhatna alapvető technikákat ahhoz, hogyan lehet aktiválni a „kikapcsoló” gombot és miként lehet hatékonyan kezelni a stresszt, illetve kilépni annak körforgásából (hogy ne ébredjünk fel hajnali 4-kor), mutathatna néhány légzéstechnikát, és le lehetne bonyolítani egy munkatársakból álló csoportban, akik a jövőbeli küzdelmek idején megértéssel és ötletekkel támogathatnák egymást (ami ráadásul megadná a támogató közösség érzését is).

Ha egyéni és intézményi szinten egyaránt foglalkozunk a jólléttel, a felsorolt beavatkozásokkal, válaszlépésekkel és fejlesztésekkel támogathatjuk a felnőttoktatókat a munkájuk legfontosabb aspektusában: hogy visszataláljanak ahhoz az elhivatottsághoz, amely végső soron erősíti a munka iránti motivációjukat, támogatja a feltöltődésüket és a belső szikra megőrzését.

Zárszó

A workshop rövid volt, de annál tartalmasabb. Felvetett átgondolásra érdemes problémákat, és kézzelfogható megoldási javaslatokkal állt elő. Ez erőt ad, még akkor is, ha a „tennivalók listája” hosszúnak tűnik.

Van azonban még egy problémás szempont, amelyet mindannyiunknak át kell gondolnunk.

A mai kulturális közegben állandó kihívást jelent számunkra a termelékenység társadalmi és gazdasági paradigmája, a teljesítménymérő mutatók és a jövedelemre helyezett hangsúly. Ez nem segít abban, hogy a személyre, az egyéniségre figyeljünk, akiben egyszerre látjuk az oktatót és a tanulót. Ezzel a paradigmával foglalkoznunk kell, és meg kell változtatnunk – úgy társadalmilag, mint kulturálisan.

Úgy kell módosítanunk, hogy a felnőttoktatási intézmények jogosultnak, felelősnek és társadalmilag támogatottnak érezzék magukat a tekintetben, hogy működési struktúrájukba jólléti intézkedéseket és eljárásokat vezessenek be, hogy ezáltal figyeljék, figyelembe vegyék és érvényesítsék a jóllétet, és foglalkozzanak a szükségletekkel. Mindezek eredményeképpen jó formában lévő oktatók nyújthatnának színvonalas, energikus és támogató szolgáltatást az azt igénylő felnőtt tanulóknak.

Végső soron mindnyájan arra törekszünk, hogy harmonikus, értelmes, kiegyensúlyozott és boldog életet éljünk.

Anna Skocz, az EAEA igazgatósági tagja, nemzetközi ügyekért felelős tisztségviselő és oktató az STOP-nál (https://stowarzyszeniestop.pl/).