Szerző: Koltányi Gergely, Nitrolearning Zrt. tanulási élménytervezésért felelős vezetője

A ChatGPT 2022. év végi publikussá válásával végérvényesen kezdetét vette a populáris mesterséges intelligencia (MI) kora. Az első hónapokban százmilliók csodálkoztak rá mennyire „emberi” is tud lenni ez a korábbi évtizedekben a sci-fi filmek világában amúgy félelmetesnek és veszélyesnek mutatott technológia. A szakértők néhány hét után el is kezdték találgatni, hogy vajon hogyan alakítja át a világunkat az MI? Megszülettek az első becslések, hány ember veszíti majd el a munkáját, mely szakmák vannak kisebb és melyek nagyobb veszélyben az MI térnyerésével[1]? A képzés, oktatás pedig előkelő helyen szerepel a „veszélyeztetett” szakmák mezőnyében, ami felveti a kérdést: Mit tud az MI, amitől ennyire gyorsan beszivároghat egy annyira emberinek vélt területre, mint a képzés? Gyorsan lelövöm a poént: Beszélgetni. Mindenkivel. Egyénileg. Bármennyit. És ez elég? – tehetjük fel csodálkozva a kérdést. Nem, nem elég, de elég sok.

Személy szerint legalább húsz éve olvasom és hallgatom azokat a víziókat és ígéreteket, amik a személyre szabott oktatás megvalósulását ígérik a technológia segítségével. Kár, hogy eddig egy kicsit sem kerültünk közel hozzá. E-learning oktatással foglalkozó szakértőként végig követtem a technológiai megoldások beszivárgását a munkahelyi képzés világába, de egyik sem volt képes arra, amire egy jó oktató: sokat beszélgetni.

Számomra a jó és a rossz oktatót az különbözteti meg egymástól, hogy nagyobbrészt egyirányú vagy kétirányú kommunikációt folytat-e. Az egyirányú kommunikációt folytató oktatót már régen kiváltotta a technológia (e-learning, videók, podcastok stb.) és a személyre szabottságra is van válaszunk jó ideje (Google a barátunk) ám mégsem történt meg az áttörés. Az emberek többsége ugyanis nem tud/akar önállóan vagy még inkább önirányítva tanulni. „Motiválni” kell őket, instruálni, számonkérni, különben elmerülnek inkább a könnyedebb szórakoztató tartalmakban és játékokban.

A jó oktató azonban másként működik: 

• információt gyűjt és diagnosztizál (Ki hol tart? Mik a hiányosságaik? Mi motiválja őket?);
• tervez (Hogyan haladunk majd? Kinek mikor kell segítenem? Miként segítek majd?);
• felkészül (Mit és hogyan demostrálok majd? Milyen feldatot csinálunk? Hogyan értékeljük ki? Mit kérdezek? Milyen visszajelzést adok?);
• kísér az úton és támogat (kérdez, bemutat, elmond, instruál, visszajelez);
• mér és értékel (feladatokat gyárt, értékelési keretrendszert készít, mér, visszajelez);
• utánkövet (megfigyel, kiigazít, instruál, visszajelez).

A jó oktató állandóan kommunikál. A kommunikáció segítségével gyűjt információkat azokról, akiket tanítani fog, a haladásról, a gyakorlás eredményességéről és így képes személyre szabni a tanulási folyamatot és a támogatást. Mindenkit külön-külön megfigyel, elemez, értékel és személyre szabottan ad visszajelzést is, ezért a jó oktató csak kevés embert tud egyszerre tanítani. De mi lenne, ha mindenkinek lehetne egy saját, személyes jó oktatója? Aki ismeri őt, aki tudja milyen tudásra, képességre van és mire nincs szüksége? Aki ismeri és érti a céljait és azokhoz illeszti a felkészülést? Aki akkor is válaszol a kérdésekre, amikor más már régen feladta. Aki kedvesen noszogat, hogy a huszonnyolcadik vicces YouTube videó helyett oldjunk meg egy érdekes feladatot. Ezt kerestük évtizedek óta és itt van az a technológia, ami ténylegesen elhozhatja a tanulás aranykorát mindenki számára. Még nincs kész, ez nem kérdés, de szemben a korábbi tanítást vagy tanulást segítő technológiákkal a MI valóban képes elvégezni azt, ami nélkül sose lesz elérhető a valódi személyre szabott, önirányító tanulás mindenki számára.

Tudom, túl szép, hogy igaz legyen, sőt túlságosan elméleti, úgyhogy most igyekszem bemutatni egy kritikus aspektust ebből. Azzal kezdem, ami a leginkább megdöbbentő: az empátiával. Az empátia az egyik leginkább emberinek tulajdonított jellemző és az egyik legerősebb bizalomépítési eszköz egy oktató szármára. Most nem kívánok kitérni a bizalom szerepére a tanítás-tanulás folyamatában, de lássuk be, hogy kritikus fontosságú. Mivel az MI-nek van kapacitása minden tanulóra egyénileg figyelni és alaposan kielemezni a kommunikációját (hiszen ez a működésének alapja) sokkal könnyebben észreveszi a tanuló kommunikációjában rejtőző érzelmi töltetű jelzéseket, mint egy olyan ember, aki egyszerre 10–20 tanulóra kell figyeljen. Egyes kísérletekben már ma is empatikusabbnak találták a beszélgető MI-t, mint például az orvosokat például[2].

Nem szükséges jósnak lenni ahhoz, hogy belássuk, hogy a beszélgető MI jóval nagyobb kapacitást fog tudni fordítani a személyes kommunikáció „feldolgozására” és empátiával történő „kezelésére”, mint egy átlagos oktató. Ez pedig magasabb bizalomhoz és mélyebb pszichológiai biztonsághoz vezethet el a tanulás-tanítás folyamatában. El tudjuk képzelni, hogy nem kezdődik majd úgy kérdés, hogy „Van egy buta kérdésem”. És akkor még a nagy többségről nem is beszéltünk, akinek nincs „buta” kérdése, mert nem mer „butának” látszódni, de emiatt nem fogja jól megérteni/megcsinálni a tanulnivalót és ami erre épül azt sem. Ismerős helyzet? Dominóhatás, sikertelenség, lemorzsolódás, hibáztatás, a tanulási iránti igény elmúlása, fokozódó fogékonyság a féligazságokara. Teljes kudarc az élethosszig tartó tanulás felé. 

Úgy tűnhet, hogy arra halad a világ, hogy az MI helyettesítse az oktatókat, de ennek nem kell így lennie.Az oktatók használhatják „tanársegédnek” az MI-t, hogy dolgozzon az ő utasításainak megfelelően, gyűjtsön információt, elemezzen, készítsen feladatokat, értékelje ki őket, mutasson rá a fejlesztési hiányosságokra, amikre az oktató személyre szabott módszertani megoldásokkal és tartalmakkal tud reagálni. Papagáj-kommandó helyett, lézerkéssel operáló specialista szakorvos. Hogy tetszik?

Képzés-fejlesztési szakemberként és folyamatosan önmagát is fejlesztő emberként számomra most jön el a Kánaán. A technológia mindig eszköz, sosem a cél. Javaslom, tartsanak Önök is velünk az MI és a képzésfejlesztés következő éveibe, nem fogják megbánni!