Limpár Imre tanácsadó szakpszichológus hosszú évek óta tart előadásokat önbizalom, karriermenedzsment, időmenedzsment, pályaorientáció témakörökben. 2018-ban A siker tervezhető címmel jelent meg könyve. A vele készített interjúban arra kértem, hogy pályaorientációs szakmai közösségünknek fogalmazzon meg ajánlásokat.

• Miben látja a fő különbséget a fiatalkori és felnőttkori pályaorientáció között?

A felnőtteknél egy-egy pályaorientációval kapcsolatos önreflektív felismerés bőven nem csak pozitívumot hozhat, hanem depressziót is. A klienseknél sokszor azt látom, hogy amikor pályát módosítanak, a korábbi útjukat tévútnak minősítik.  Ez által fragmentált, „szeletelt” lesz a saját életük görbéje. Pályaorientációs szakemberként azt kell megértetnünk vele, hogy attól ő még nem szegényedik, hogy később találja meg azt az utat, amelyen járnia érdemes.
Egy történettel szemléltetném ezt: egy 25-30 éves kliensem egész addigi életében bolti eladóként kereste a kenyerét. Később rájött, dietetikus szeretne lenni. El volt keseredve, ekkor fordult hozzám. Jó pár ülésbe telt, mire felismerte, hogy az addigi évek alatt milyen jelentős naiv pszichológiai ismeretre tett szert a munkája során, amit dietetikusként, segítő szakemberként is hasznosítani tud majd. Ezzel sikerült pozitív narratívába helyezni azt, amit addig vakvágányként értelmezett, és ez kihúzta őt a letargiából.

Eszembe jut Hajduska Marianna - aki a krízislélektan magyarországi nagyasszonya volt -, ő mondta, hogy „kollégák, az énerősítésekkel nem szabad fukarkodni!” A kliens hajlamos arra koncentrálni, hogy mije nincs, nem pedig arra, hogy mije van. Fontos a támogató jelenlét.

• Tehát az eddigi tapasztalataim minden esetben hasznosak a további pályafutásomban.

Inkább az „értelmes” szót használnám. A csapból is az folyik, hogy „hasznosnak kell lenni”. A kisfiam kapott egy könyvet, Thomas a gőzmozdony a címe. Annak a végén szerepel, hogy „Hasznos mozdonynak kell lenni”. – Biztosan mindenáron hasznosnak kell lennünk? Miért? Nem lehetünk inkább boldogok, vagy csak szimplán elégedettek, esetleg elég jók?

A pályaválasztással kapcsolatban a pedagógusoknak fontos tudniuk, hogy a szakmai alapidentitást nem lehet változtatni! A pályaválasztás lényege tehát nem csak az, hogy a munkaerőpiacon mit csinálunk majd később, hanem hogy miként fogjuk szemlélni a világot, a létezést, az embereket. Pályát mindig lehet módosítani, de szakmai alapidentitást soha. Végezhet utána bármilyen képzést, az eredeti szakmája lesz a meghatározó, azon a szemüvegen keresztül látja a dolgokat.
Ezt erőforrásként lehet használni.

Amikor pályatanácsadásra jön hozzánk valaki, kezdhetjük úgy, hogy megnézzük a családi hátterét, érdeklődését stb. De van egy másik út is: nemcsak a jelenből lehet építeni a jövőt, hanem a jövőből is a jelent! Támogassuk meg a klienst célkijelölési metodikával! Ami össztársadalmi probléma: a politikának, a médiának és a multiknak arra van szükségük, hogy nekünk vágyaink legyenek, ne pedig céljaink, mert így vagyunk irányíthatóak. Felhergelt vágyak helyett valódi célokra lenne szükség.

Egyetemi hallgatókat szoktam azzal ugratni, hogy megkérdezem őket, kik ők? Mire a válasz: hallgatók. Mit csinál egy hallgató? Hallgat. Miért nem inkább gondolkodó, kérdező, cselekvő? Az ugyanis a társadalmi szimbolikus üzenet, afféle klasszikus poroszos mentalitással: kuss legyen! Aztán persze a munkaerőpiac csodálkozik, miért nem jönnek tömegével az autonóm, kritikus gondolkodásra képes, asszertív, lelkes, életigenlő pályakezdők. Egy hallgatótól nem is várható ilyesmi.

A felnőttkori pályatanácsadásban a felszíni megoldás az, hogy jó legyen a CV-m, vagy jól tudjak válaszolni az interjúkérdésekre. Az igazi megoldás egy attitűdváltás, amikor aktívan cselekszem.

• Hogyan látja: felkészültek a fiatalok a jövő kihívásaira? Képesek arra az aktivitásra a saját pályájuk megtervezésében, amire utalt?

Ez egy nehéz kérdés. Nézzük például a következő szituációt: egy fiatal elindítja az Instagramot.
Hány perc az „eszmélési ideje”, amikor észreveszi, hogy mióta nyomkodja a telefont? Percek, órák telnek el, miközben sokkal hasznosabb dolgokat tehetne. Vannak zárványok, hozott nehézségek, de megpróbálhatjuk „felheccelni” benne, hogy az életéért elsősorban ő a felelős. Nem kizárólag – a tragédiákat nem szabad eltagadni, – de hogy mit kezd az életével, azért neki kell felvállalnia a felelősséget. Stephen R. Covey- t szoktam idézni, aki azt mondta, hogy „A boldogság és a siker egy rés, ami a felénk jövő inger és a rá adott válasz között feszül”. Egy erős családi hátterű, jó nevelésben részesült fiatal esetében ez a rés nagyobb, egy hátrányos helyzetű fiatal esetében kisebb, de azért ott van.

A segítő szakemberek képzésében el kell, hogy hangozzon, hogy ne legyünk motiváltabbak, mint a kliens! Ne akarjuk megoldani azokat a helyzeteket, amiket ő nem akar. Mi csak egy szemüveget adhatunk a kezébe, amin keresztül ő is más szemmel láthatja a helyzetét.

Köszönöm az interjút!

Kozákné Zsuzsa
emberi erőforrás tanácsadó