Szerzők: Sziva Dániel, Czippán Katalin (Cz&K Consulting Kft)

Közös lónak túros a háta, tartja a régi közmondás, vagyis amit közösen használnak, valójában gazdátlan, ezért hamar tönkre megy, mivel az emberek legtöbbször nem figyelnek rá úgy, mintha az saját tulajdonuk lenne. Ezt a jelenséget szemlélteti Garrett Hardin biológus 1968-ban a Science folyóiratban megjelent A közlegelők tragédiája (The Tragedy of the Commons[1]) című cikke is.^[2] Az egyszerű tanmeseként hangzó modell, valójában komplex etikai és emberi viselkedésbeli problémára hívja fel a figyelmet, amely a mai környezeti, gazdasági és társadalmi válságunkban rendkívül aktuális:

Egyszer volt, hol nem volt egy kis falu. A falu határában volt egy legelő, melyet a helyi 9 gazda közösen használt. Kezdetben mind a 9 gazda pusztán 1-1 tehenet legeltetett, amelyek naponta 10-10 liter tejet adtak. Egyszer csak az egyik gazda úgy gondolta, hogy megduplázza a tejhozamát, ezért kihajtott még egy tehenet a legelőre. Ekkorra már 10 tehén legelt a legelőn, továbbra is mindegyik 10-10 liter tejet adott. Örült is a kéttehenes gazda, hiszen már dupla akkora jövedelemre tett szert, mint korábban. Több sem kellett egy másik gazdának, elirigyelvén a szép summát, másnap ő is kihajtott még egy tehenet. Csakhogy a nap végére meglepődve vették észre, hogy 11 tehén esetén a fű már csak arra volt elegendő, hogy a tehenek 9-9 liter tejet adjanak. A 2 gazdának még mindig napi 18- 18 liter teje volt, viszont a többieknek már 1-1 liter vesztesége keletkezett. Ezért a többi gazda is elkezdett további egy-egy tehenet legeltetni. Azonban a legeltetett tehenek számának további növekedésével az egy tehénre eső tejhozam is még tovább csökkent, mígnem a legelő már nem volt képes megújulni és táplálék híján a tehenek egyáltalán nem adtak tejet, így a gazdák végül mind tönkrementek.

A közlegelők tragédiájának története tehát azt példázza, amikor egy vagy több egyén saját (ön)érdekét nézve, túlhasználja, kimeríti vagy rombolja a közös erőforrásokat. Nem véletlen, hogy Hardin cikkét az alábbi megállapítással kezdi, utalva a túlnépesedésből eredő problémára, amikor egyre több embertársunkkal kell osztozunk a Föld folyamatosan szűkülő erőforrásain, akkor a “közlegelők” bölcs és etikus használata kulcskérdéssé válik:

„A népesedési problémára nincs technikai megoldás; az erkölcs alapvető kiterjesztésére van szükség.”

Az önérdekű cselekvés elsőre racionálisnak tűnhet. Evolúciós megközelítésből érthető, hogy az emberek alapvetően az egyéni túlélésre törekednek. Az önérdekű viselkedés összhangban van a természetes szelekcióval, ami előnyben részesíti azokat a tulajdonságokat és viselkedési formákat, amelyek növelik az egyén túlélését, szaporodási- és alkalmazkodóképességét. A közös erőforrások esetében emiatt az emberek hajlamosak kihasználni vagy túlhasználni az erőforrásokat, hogy azonnali előnyeiket maximalizálják, anélkül, hogy figyelembe vennék a hosszú távú következményeket vagy tetteik másokra gyakorolt hatását és a közösség érdekeit. Az evolúciós szempontok mellett a problémához az is hozzájárult, hogy nem voltak előre lefektetett közösségi szabályok és/vagy kölcsönös együttműködés a gazdák között, mindenki kizárólag a saját hasznát próbálta maximalizálni., és ha nincs egyértelmű tulajdonjog vagy szabályozás a közös erőforrás felett, akkor az egyéneknek nincs ösztönzője az erőforrás megőrzésére vagy fenntartható kezelésére. Ez teljesen jól működik mindaddig, amig úgy tűnik, az adott erőforrás korlátlan mennyiségben rendelkezésre áll, és mindenkinek annyi jut belőle, amennyit csak képes megszerezni. Azonban az iparosodás következtében a népesség és az erőforrások felhasználásának ugrásszerű növekedésével egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy bizony, vannak korlatok.

Bár a mese egy elképzelt történetet mond el, a probléma nagyon is valós. Gondoljunk csak a tengeri halállomány túlhalászatára, a termőföldek túlhasználatából eredő talapusztulásra, vagy éppen az egy főre eső fogyasztás és a népesség növekedése miatt a bolygó erőforrásainak radikális túlhasználata. A jelenség tudatosítása tehát kulcsfontosságú a fenntarthatóság elérése szempontjából, hiszen a közös erőforrások csökkenése, leromlása vagy kimerülése mindenki számára negatív következményekkel jár. Amíg az adott erőforrásból kellő mennyiség áll rendelkezésre (pl. elég nagy a legelő 18-20 marhának), ez nem okoz problémát, azonban növekvő igények mellett, egy véges erőforrásokkal rendelkező bolygón előbb-utóbb elkerülhetetlen a tragédia. Ugyanez az üzenete az 1972-ben megjelent „A növekedés határai[3] című jelentésnek is, melyben Dennis Meadows és munkatársai rendszerdinamikai alapokon modellezték a világot és elkészítették a jövő forgatókönyveit.

A több mint 50 éve megjelent műben hívták fel a világ figyelmét arra, hogy ha nem változtatunk a termelési, fogyasztási, hulladéktermelési szokásunkon, akkor ezen évszázad közepén komoly gazdasági, emberi, környezeti problémákkal kell szembenéznünk. A kiadványban leírták azt is, hogy van egy más út is, a fenntartható fejlődés. 

Ennek az egyszerű és logikus alaptételnek az ismerete (korlátos rendszerben nem létezik korlátlan növekedés) megmenthette volna a gazdákat és a teheneiket is, hiszen ahhoz, hogy valami fenntartható legyen, elengedhetetlen a rendszer sajátosságainak, korlátainak és lehetőségeinek ismerete.

De mi kellett volna konkrétan tenniük a gazdáknak a tanmesénkben, hogy boldogabb véget érjen a történet? Amikor először szembesültek a csökkenő tejhozammal, a pillanatnyi önös érdekeiket felülírva közösen gondolkodva és együttműködve, konszenzusos megoldást lehetett volna találniuk a problémára.  Ekkor még ki lehetett volna alakítani egy igazságosabb, fenntartható, közösen felügyelt tejgazdálkodást, amelyben mindenki jól járt volna.

Kép forrása: Astrid860

A közlegelők tragédiája tehát evolúciósan nem eleve elrendeltetett, befolyásolják a társadalmi és kulturális tényezők is, mint például a közös normák, értékek, célok, hitrendszerek, törvények. Ehhez egyszerre elengedhetetlen a szemléletformálás, a kormányzati eszközök alkalmazása, illetve az érintett felek szoros együttműködése is. Utóbbi fontosságára igyekszik felhívni a figyelmet könyvében Takács-Sánta András[5], aki a kisközösségek újrafelfedezésének fontosságát hangsúlyozza, amelyben a „gazdák” az önérdek helyett összefognak, közösséggé kapcsolódnak, és önszerveződő módon alkotnak normákat a „legelő” megőrzése érdekében.

A fenntarthatósághoz tehát elengedhetetlen az egyéni ösztönzők összhangba hozása a közösségi jóléttel és a közös felelősség érzetének erősítése, amely lehetőséget nyújt a negatív hatások enyhítésére és a fenntartható eredmények elérésére. A fenntartható, a jövő generációk számára élhető bolygó megőrzése közös felelősségünk.