Dr. Várkonyi Tibor ügyvéddel arról beszélgettünk, hogy a szerteágazó érdeklődés könnyebbé, vagy éppenséggel nehezebbé teszi-e a pályaválasztást?

• Kérem, mutatkozzon be röviden!

Jelenleg az ügyvédi tevékenység mellett leginkább írással foglalkozom, esszéket, rövid filozófiai gondolatokat írok. Másfél év alatt, a koronavírus első karanténja óta, ezek száma meghaladta az ötezret. Az első kétezerből már publikálásra került egy válogatás, a második kötettel idén szeretnék foglalkozni. Korábbi egyesületi tevékenységeimet jórészt felfüggesztettem, és szüneteltetem addig, amíg a számomra fontos feltételek elfogadásra nem kerülnek. Az írással párhuzamosan rendszeresen szakértői közreműködést nyújtok genealógiai munkákhoz, leegyszerűsítve: családkutatásokhoz.

• Pályaorientációs szempontból hogyan alakultak a kezdetek?

1971-ben születtem, 1978-1986 között voltam általános iskolás, 1986-1990 között jártam a Toldy Ferenc Gimnáziumba, ahol egy középfokú angol nyelvvizsgát is tettem (ez akkor nagy dolog volt, ma alapvető, hogy meglegyen). Ugyanekkor verseket is írtam, kb. 1000 meg is maradt kéziratban. Azt viszont tudtam, hogy költő nem szeretnék lenni, és nem is jelentettem meg őket. Egy ideig sportpályafutásban (atlétika -gátfutás, távolugrás, sprintszámok) is gondolkodtam párhozamosan, de egy sérülés és az adottságaim fejlődésének határai ezt a tervet eltörölték.

Mivel fogalmam sem volt, mit szeretnék kezdeni magammal, s Apám orvos volt (ma is az), 1990-ben felvételiztem a SOTE-ra, végül az átjelentkezés hiánya miatt nem kerültem be a Pécsi Orvostudományi Egyetemre. Mivel a tanáraim által javasolt jogi pályához, illetve orvosi területhez egyaránt semlegesen álltam, a választás oka logikus volt: azt választottam, ahol a család segíteni tudhatott volna.

• Végül mégsem orvos lett, hanem ügyvéd… nem bánta meg?

1990-1991-ben a SOTE-n dolgoztam egy fél évet, egy-egy előadásra bejártam, voltam boncoláson, és megállapítottam, hogy „az a nagy szerencsétlenség”, hogy nem vettek fel, hatalmas szerencse: nem nekem való az orvosi pálya. Beadtam a jelentkezésemet a jogi egyetemre Szegedre. A fennmaradó időben, egy tanfolyam után újságíró lettem, de meg kellett állapítanom, hogy ez sem az én utam, így nekiveselkedtem véglegesen a jognak.

1991-1996 között jártam Szegeden a JATE-re, ahol kétszer oktatási miniszteri kitüntetést kaptam, summa cum laude végeztem. Ez azért fontos, mert az államvizsgák és a doktori avatás után közöltem mindenkivel, hogy elég volt ebből a tanulásdömpingből, nem akarok híres jogász lenni, és szépen igyekeztem úgy beállítani az életemet, ami nekem megfelel. Magyarul nem a Legfelsőbb Bíróságra törekedtem bírónak (ezt várták a többiek).

1996-ban elmentem ügyvédjelöltnek egy jó nevű irodához, de ott nem találtam a helyem, megpróbálkoztam egy neves társas ügyvédi irodával is 1997-ben, de a végeredmény ugyanaz lett: nem tűnt boldogítónak a tapasztalat.

• Hogyan lépett tovább ezen kezdeti csalódások után?

Szerencsémre ekkor indultak az új televíziók, így az ügyvédi irodából kilépve a TV3 televízió jogtanácsosa lettem. Ez már közelebb állt hozzám, de tudtam, nem vagyok képes az életemet egy cégnél eltölteni, így biztos voltam abban, hogy a jogtanácsosi pályámnak is vége lesz. Ezután 1999 decemberében megnyitottam az ügyvédi irodámat, ám hamar kiderült, hogy az önálló ügyvédkedés sem elégíti ki az igényeimet, így elkezdtem könyvtárakba járni és könyvet írni. Négy regény, egy genealógiai szakmai kötet, egy esszékötet és hat novella-antológiában találhatóak meg az írásaim, kisebb cikkeket leszámítva.

Miután az ügyvédi irodám korlátozott mennyiségben látott el munkával, ez utat nyitott a civil szférában való próbálkozások sorozatának: egy betegség folytán a Magyar Tinnitus Egyesület egyik vezetője lettem (fülzúgás), onnan több egyesületi vezetés következett, pl.: Magyar Családtörténet-kutató Egyesület, Aranysarkantyús Lovagrend stb. - Különösen érdekes, hogy ilyen egyesületi kapcsolódás útján a Habsburg-Lotharingiai család egy ágacskája számít a munkámra, s ezáltal bele tudok látni egy ilyen család mindennapjaiba, az osztrák valóságba, és abba, hogy egy jótékonysági szervezet hogyan lehet önfenntartó.

• Ezek érdekes és értékes tapasztalatok. Mivel minket itt, az EPALE pályaorientációs csoportjában különösen érdekel a felnőttkori tanulás, szeretném megkérdezni, hogyan bővítette ismereteit azokon a területeken, amelyek az érdeklődésének megfelelnek, és hogyan építette be ezeket az ismereteket a munkájába?

Időközben elvégeztem egy tanfolyamot, és ingatlanközvetítő- és értékbecslő lettem, ami ma már csak egy cím, mert valójában a nagy irodák minden ügyfelet elvittek előlünk, így nem dolgozom ebben a szakmában.

Ezután lehetőséget látva ebben, elvégeztem egy újabb tanfolyamot és igazságügyi szakmediátor lettem válási és gazdasági ügyekben, de ez sem jött be, mert itthon jórészt mindenki pereskedni és nem megállapodni akar.

Közben az ELTE-n elkezdtem egy pénzügyi szakjogász szakot, de csak egy félévet végeztem el, mert elfogadhatatlannak tartottam, hogy a percenként változtatgatott jogszabályokat kérték számon tőlünk, és beláttam, hogy ez nagyon nem nekem való, így elengedtem ezt a pályát is.

Ezután két alkalommal társasvállalkozásba kezdtem, de mindkettő hamvában holt: tőkehiány és a szűk piac elintézte a próbálkozásokat.

Keresem azokat a civil kezdeményezéseket, ahol egy magamfajta vándor a második-harmadik sorból tudja segíteni a vezetőket.

A közösségi médiában, főleg a Facebookon zárt csoportokat hoztam létre és adminisztrálok. Huszonvalahány országot érintő öt családi csoport mellett zenei, sport és iskola csoportokat építek, valamint a jelenlegi legnagyobb vállalkozás az esszéimet és rövid filozófiai írásaimat megosztó, ott kommentálható és megbeszélhető csoport, amihez három kisebbet csatoltam (zenei, művészeti alkotásokkal foglalkozó és személyes problémákat megtárgyaló közösségek). Riasztónak tűnhet, hogy több ezer emberrel kommunikálok, de ez is csak szabálykialakítás és hozzáállás kérdése.

Amit viszont 1996 óta folyamatosan csinálok, az a privát családkutatás. Ez kitart mellettem és én is kitartok mellette. A kezdeti állapotok (temetőkbe, egyházakhoz járás) ma már jelentősen megváltozott: digitális anyagok és adatbázisok segítenek, azonban ezekből nem lehet elvégezni a családkutatást. Ami rendkívül érdekes, azok az Y, a mitokondriális és az autoszomális DNS tesztelések, és az eredmények értékelése. Ezzel is foglalkozom.

• Éppen az a pálya „ejtette rabul”, amit nem tanult, holott oly sokféle végzettséget szerzett. Fogalmazhatunk úgy, hogy a megélhetés mellett a szenvedély is teret követelt magának? Hogy érzi: könnyebb lett volna, ha csak 1-2 dolog érdekli igazán, vagy éppen ezt az utat kellett bejárnia ahhoz, hogy megtalálja „az igazit”?

Mindig egyértelmű volt számomra, hogy másképp gondolkodom a világról, mint a többség. Riasztónak és kegyetlennek tűnt, hogy egy szakmára tegyem fel az életemet, ezért törvényszerű volt a próbálkozás és bukdácsolás szakasza. Különösen azért is igaz ez, mert nincs genealógiai képzés Magyarországon.
A történelem segédtudományaként tartják nyilván, és mostohagyerekként kezelik. Mindent áttekintve teljesen egyértelmű, hogy ez az út számomra az igazi.

• Mit javasol azoknak a felnőtteknek, akik pályaváltáson gondolkodnak? Merre induljanak?

A pályaváltás rendkívül nagy pszichés megterhelés minden esetben, de különösen azok számára (ők vannak jelentős többségben), akiknek nincs anyagi tartaléka, ezáltal egzisztenciális kockázatot jelent minden mozdulás. A kérdés szerintem az, hogy boldogan szeretne élni vagy félelemben, egy kiszámított kényelemben. Ha ez utóbbit választja mindig, akkor garantált a boldogtalanság és a kiégés veszélye. Indulni úgy érdemes, hogy ameddig csak lehet, megtartjuk a meglévő anyagi forrásunkat, erőt veszünk magunkon, és a minimálisra csökkentett kockázat eléréséig „második műszakban” felkészülünk a váltásra. Hidakat ne égessünk fel.

• Személyes példájából látható, hogy szívesen és sokat tanult. Érdekelne, hogyan tekint a felnőttkori tanulásra általában véve?

Leginkább azt látom gondnak, hogy lélektanilag és tudatosság szintjén érvényesülnek a rossz beidegződések, mint például: az 50 éves ember már „bácsi” meg „néni”. Ez aztán meg is fosztja őket az emberi tartalomtól. A legfontosabb az volna, ha meg lehetne tanítani az embereknek, hogy a pályamódosítás nem kudarc, hanem adaptációs helyzet, soha nem késő váltani, az életkorunkból soha ne induljunk ki (szélsőséges eseteket kivéve) a tervezett változtatásnál, mert akkor soha nem fogjuk meglépni azt, ami igencsak ránk férne. Tulajdonképpen az életközép a tanácstalanságaival, nehézségeivel nagyon hasonlít a felnőttkorba való átlépés, azaz az első pályaválasztási periódus kríziséhez. Biztassuk magunkat azzal, hogy egyszer már sikerült, miért ne sikerülhetne újra.

• Köszönöm az interjút!