Interjú Pusztai Gabriellával, a Kunszentmártoni Általános Művelődési Központ igazgatójával és a „Te kincsed – a mi kincsünk” pályázat koordinátorával.

Hogyan lehet az idős korosztály gazdag hagyományvilágát megőrizni, közösségeink számára hasznosíthatóvá tenni? Hogyan valósulhat meg a szépkorúak aktív bevonása? Elöregedő társadalmaink kulcsfontosságú kérdéseire keresett választ A Te kincsed - a mi kincsünk című Erasmus+ projekt.

Mi motiválta Önöket arra, hogy belevágjanak a projektbe? 

Az alföldi kisvárosokban már hosszú évek óta látható a lakosság életkori összetételében zajló változás. A fiatalok aránya csökken, egyre jelentősebb az idősebb korosztályhoz tartozók száma a településeken. Kunszentmártonban ez különösen nagy problémát jelent.
Az intézményünk előtt álló legnagyobb kihívás ma tehát az időskorúakkal való jóval hangsúlyosabb, tudatos és szervezett foglalkozás, melynek során az andragógia, geronto-andragógia eszközein kívül a kulturális területek módszereit is szeretnénk felhasználni. Két évvel ezelőtt döntöttünk úgy, hogy szeretnénk továbblépni és megtanulni, hogyan tudunk oly módon foglalkozni az 55-60 év feletti korosztállyal, hogy ez számukra is gyümölcsözőbb legyen. Hatékony módszereket szerettünk volna elsajátítani az idős generációk hordozta értékek felfedezésére és közvetítésére. 

Milyen tevékenységek valósultak meg a projekt során?

Mivel Kunszentmártonon kívül több környező település is hasonló kihívásokkal küzd, ezért a martfűi művelődési központ és a mezőtúri múzeum azonnal csatlakozott hozzánk, és megkezdtük a jó gyakorlatok keresését, melyek megismerése hasznos lehet számunkra. Dél-európai partnereket kezdtünk keresni, mivel a földrészen leginkább őket érintik az idősödő társadalommal járó kihívások. A problémák megoldásában tett lépésekben külföldi partnereink jóval előbb járnak, mint mi, speciális jó gyakorlatokat dolgoztak ki, ezért tőlük szerettünk volna tanulni. A projekt keretében öt egyhetes képzést valósítottunk meg, Magyarországon és négy dél-európai országban.

Mi volt a legemlékezetesebb pillanat?

Nehéz helyzetben kezdtük a projekt megvalósítását, a világjárvány kezdeti időszakában kellett volna az első képzést megtartanunk. Sokat beszélgettünk arról, hogy folytassuk-e a közös munkát, és ha igen, akkor hogyan. Itt azonban elérkezett egy olyan pillanat, amikor a partnerek valamennyien mellénk álltak, és együtt eldöntöttük, hogy a projektet megvalósítjuk – és a megfelelő időben személyes jelenléttel tesszük azt. 

Mi az a legnagyobb változás az intézményen belül, amit a projekt eredményezett? 

A képzések során szerzett tudás és tapasztalat magabiztossá tett bennünket azzal kapcsolatban, hogy az új módszerekkel látványos eredményeket érhetünk el az idős korosztállyal folytatott munkánkban. Projektünk során megismertünk egy olyan világot, ahol erős és jól működő szervezetek, intézmények foglalkoznak sikeresen azokkal a problémákkal, melyek terén mi még gyerekcipőben járunk. Komoly tapasztalatokat szereztünk a hálózatok szervezésében is.  Olyan jó példákat láttunk, ahol szervezetek 1-2 alkalmazottal és nagyszámú önkéntessel sok száz ember életét változtatják meg, teszik jobbá.

Hogyan épült be a projekt során szerzett tudás és tapasztalat az intézmény mindennapi életébe?

A fenti tapasztalatok alapján már a projekt alatt létrehoztuk azt a kapcsolatrendszert – elsősorban a településünkön – mely elegendő erőforrást biztosít az idős korosztállyal folytatott munkánkhoz. Szociális és kulturális intézmények, az időseket tömörítő és segítő klubok, szervezetek, eddigi szépkorú önkénteseink, a város vezetői mindannyian a kapcsolati hálónkba kerültek. Ennek eredményeként intézményünk több új, nagy múzeumi programmal bővült, mint például az idősek teadélutánja vetélkedőkkel, irodalommal, zenével.

Mire a legbüszkébbek a projekt kapcsán?

A legfelemelőbb része a közös munkának a külföldi partnereknél szerzett tapasztalat és a mi eddigi múzeumi módszertanunk segítségével létrehozott magyar képzés néhány napja volt. Az utolsó, és a tanultakat összefoglaló alkalmat oly módon valósítottuk meg, hogy a legváltozatosabb módszertannal épüljön fel. Emellett egy olyan programcsomagot állítottunk össze és próbáltunk ki, amely kulturális intézmények számára is alapul szolgálhat egy új programtípus bevezetéséhez: például szépkorúak számára közös kiállítások építése emlékekből, játékos vetélkedő, közös sütés hagyományos receptek alapján, íjászat megismerése. A tanulási alkalomnak nagy sikere volt. 

Személyes szinten hogyan hatott Önökre a projekt?

A legfontosabb eredmény számunkra a megszerzett tudás. Az Erasmus+ pályázat erőssége, hogy emberközpontú, és a legfontosabb célja, hogy a résztvevők egyénileg is valós tudást szerezzenek. Legalább ennyire fontos, hogy a projekt megvalósítása során a kollégák megismerték egymás erősségeit. Megtanulták tisztelni, becsülni egymást, s létrejött egy ütőképes, fogaskerekekként együttműködő csapat, mellyel tovább lehet lépni, jelentős fejlődést lehet elérni, akikkel a Földet is ki lehet forgatni a sarkából.

Mit jelent az Önök számára a Nívódíj elnyerése?

Mivel első alkalommal vettünk részt Erasmus+ pályázatban és első alkalommal voltunk koordinátorok, így mindannyiunk számára megerősítést jelentett az elismerés. Úgy gondoljuk, jó irányban haladunk a jövőbeni terveink megvalósításában. Nem számítottunk rá, hogy ekkora elismerésben részesülünk, nagyon nagy megtiszteltetés számunkra, amit ezúton is köszönünk. Az intézmény fenntartója és a települési, térségi kapcsolatrendszerünk résztvevői számára is bizonyítja a díj: szándékunk és az általunk kijelölt célok fontosak, munkánkat ebben az irányban folytatnunk kell. 

Az interjút készítette Karnuts-Takács Zsuzsanna, a Tempus Közalapítvány Kommunikációs igazgatóságának munkatársa.

A cikk és a képek forrása: Tempus Közalapítvány