A cikk szerzője: Rasha Shaaban

2018-ban Sanaz Amidivel (a kelet-londoni Rosetta Arts vezérigazgatójával) egy sorsfordító utazásra indultam, amelynek a Mind the Gap (Figyelj az űrre) címet adtuk. A svédországi Göteborgból származom, amely Európa egyik legszegregáltabb városaként ismert. A Sanaz által irányított központ a londoni Stratfordban található, amely az Egyesült Királyság egyik leghátrányosabb helyzetű negyede. Mindketten elkezdtük vizsgálni az „űr” jelentését és annak a helyi társadalmainkra gyakorolt hatását Göteborgban és Londonban. Az eredmény egy filmsorozat lett, amelyet a helyi közösség tagjaival – mind az újonnan érkezettekkel, mind a régóta letelepedett svédekkel – forgattak az életükben létező űrről. Londonban a fiatalok egy művésszel együttműködésben digitális műalkotásokat hoztak létre, amelyekben az űrt értelmezték.

Egy interjúban a Göteborgi Egyetem Pszichológiai Tanszékének pszichológusával és docensével, Elisabeth Punzi az űrt hiányként, azaz életünk olyan részeiként határozza meg, amelyek elszakadtak egymástól. Ez zavarokhoz és megosztottsághoz vezet életünk során. Az űr megrendítheti az életről, a környezetünkről, sőt még az önmagunkról alkotott képet is. Űr azon a ponton alakulhat ki bennünk, ahol képtelenek vagyunk megérteni vagy felismerni önmagunkat. Űr bennünk és mások között, illetve köztünk és a társadalom között is kialkulhat, amely bizonyos normákat kényszerít ránk, elvárva, hogy asszimilálódjunk, ellenkező esetben pedig kizár minket. Általánosságban elmondható, hogy mindannyian olyan változásokon mentünk keresztül az életben, amelyek űr kialakulásához vezetnek.

Két évvel azelőtt, 2016-ban Göteborgba költöztem, hogy a Világkultúrák Nemzeti Múzeumában dolgozzam. Alexandriában születtem, nőttem fel és éltem közel 30 éves koromig. Nem volt könnyű váltani egy igen eltérő kultúráról és környezetről olyanra, amely annak szinte gyökeres ellentéte, különösen azért, mert ez egybeesett a hírhedt 2015-ös „menekültválsággal”. Folyamatosan hallani integrációról – vagy a szélsőjobboldal részéről asszimilációról – és befogadásról. Valahányszor az arab térségből újonnan érkezettekkel beszéltem, ugyanannak a csodálkozásnak adtak hangot: „Hol vannak a svédek?! Nem találkozunk velük. Csak az utcán látjuk őket.”

Ez késztetett arra, hogy keressem a módját annak, hogy találkozási pontokat hozzunk létre a kultúrák közötti párbeszédhez. Sokat olvastam a történetmesélésről és annak mágikus erejéről, amely képes emberi hidakat építeni minden kulturális vagy társadalmi-gazdasági korláton túl. Hanna Arendt például a következőket állítja: „Csak azáltal tesszük emberivé azt, ami a világban és bennünk történik, ha beszélünk róla, és miközben beszélünk róla, megtanulunk embernek lenni.” Chimamanda Adichie pedig a következőket fogalmazza meg: „A történetek számítanak. Sok történet számít. A történetek azonban felhasználhatók arra is, hogy erőt adjanak és emberré tegyenek. Halljuk, mint mond Maya Angelou a történetmesélésről: „A történet az, hogy mit jelent emberi lénynek lenni – csapás után a csodával határos módon felemelkedni”. Megfigyelte, hogy mindegyikben előfordul az „ember” szó?

Kedves olvasóm, nem ismerlek. De hidd el, ha elkezdünk közös történeteket megosztani az életünkből valakiről, akit elvesztettünk, vagy valakiről, akibe beleszerettünk, vagy egy gyerekkori emlékről vagy egy örömteli helyről, akkor rá fogsz jönni, hogy sok minden közös bennünk. Ebben rejlik a történetmesélés szépsége. Tatty Hennessy drámaíró és rendező a következőket mondta: „A történetek érzelmekből és a szívből táplálkoznak. A jó történetek érzelmeket váltanak ki belőled. Amikor befejezted, akkor már nem ugyanaz a »te« vagy, aki korábban voltál”. A történetmesélésnek felbecsülhetetlen gyógyító ereje is van; nemcsak a mesélő számára, hanem a hallgató számára is. Valahányszor hallunk egy történetet, azt egy megélt élményünkhöz szeretnénk kapcsolni. Miközben agyunk sebesen kutat hasonló élmény után, aktiváljuk annak egy részét, az úgynevezett insulát, amely segít abban, hogy azonosuljunk a fájdalom, az öröm vagy az undor hasonló élményével.

Kipróbálná a történetmesélést? Íme, hol kezdheti el!

A történetmesélés 1. szabálya: a történetek természetesen születnek meg. „Fajként mi a történet rabjai vagyunk. Még akkor is, amikor a test elalszik, az elme egész éjszaka ébren marad, és történeteket mesél magának.” (Jonathan Gottschall: The Storytelling Animal című írásából). Minden történetnek három fő eleme van = személy, probléma és hely. Nagyon fontos, hogy megjelöljük a történetünk időpontját és helyét. Milyen fő témáról/dilemmáról szól a történetünk? És végül pedig, kik a történetünk főszereplői. Mindig jó, ha nevet adunk nekik (nem feltétlenül a valódit), mert ez segít a közönségnek abban, hogy könnyebben kapcsolódjon a történet szereplőihez, és a későbbiekben kérdéseket tegyen fel róluk.

Amikor elkezdjük megosztani a történetet, nagyon fontos a jelenlét. Ezt úgy tehetjük meg, hogy veszünk három mély lélegzetet. Amikor elmeséljük a történetet, ne felejtsünk el beszélni az érzelmekről, a színekről, az illatokról, a helyszínről és az időpontról. A nyelv, amelyet beszélünk, alakítja a történetmesélés módját. Tekintsük meg Lera Boroditsky kognitív tudós következő TedTalkját! Győződjünk meg arról, hogy jól hallhatóan és érthetően beszélünk! Amikor befejezzük a történetet, ne feledjük, hogy az a hallgatóságé. A hallgatóság a képzelőerejével és érzéseivel gazdagította a történetet, és nagyon személyesen élte meg azt.

A „Mind the Gap” segítségével célunk a befogadás, az egyenlőség, a kultúrák közötti párbeszéd és az aktív polgári szerepvállalás elősegítése a digitális történetmesélés és előadóművészet révén.

Megvizsgáljuk, hogyan hozhat közelebb minket egymáshoz a mindennapi életünkben lévő űr. Létrehozunk egy biztonságos teret, amelyben párbeszédet folytathatnak a különböző kulturális és társadalmi hátterű hétköznapi emberek, hogy átgondolják a mindennapi életükben tátongó űrt, és segítsenek az egyéneknek aktívabb polgárokká válni. Feltesszük magunknak a kérdést: „A bennünk lévő űr közelebb hozhat-e bennünket egymáshoz?”

Úgy véljük, mindannyiunknak van valamilyen űr az életében. Csak úgy tudjuk kezelni/betölteni ezt az űrt, ha beszélünk róla, és megosztjuk a tapasztalatainkat másokkal. Mindenkinek joga van a maga történetéhez és ahhoz, hogy azt megossza. Hiszünk a történetmesélés gyógyító erejében és abban, hogy az aktív polgári szerepvállalás előmozdítása érdekében hangot kell adnunk a meg nem hallott dolgoknak.

Dolgoztunk Svédországban, Európa más részein és a Közel-Keleten (Jordániában, Libanonban és Egyiptomban). Produkcióink digitális történeteket, színdarabokat és egy zenei albumot tartalmaznak. Látható egy kiállításunk a göteborgi Világkultúrák Múzeumában, és minden történet elérhető az interneten. Tanárok vagy kutatók felhasználhatják ezeket a történeteket a művészet és a kreativitás révén megvalósított befogadást szemléltető példaként. Minden történet nyitott beszélgetéseket szülhet a társadalmi normákról és a közösséghez tartozás akadályairól. 

A szerzőről:

Alexandriai (Egyiptom) és göteborgi (Svédország) lakos vagyok. A Világkultúrák Nemzeti Múzeumban dolgozom (Svédországban). A mesterképzést a Malmöi Egyetemen végeztem „a fenntartható fejlődés szolgálatába állított vezetői készségek” szakon, „szervezetközi tanulás a fejlesztési szektorban” szakirányon. Mindig is érdekeltek a nemekkel, a feminizmussal, a szexualitással és az identitással kapcsolatos kérdések. Migránsként és közel-keleti nőként sok űr van az életemben, amelyek között napi szinten próbálok lavírozni. Ez a fő motivációm a program felvállalásában. Végül pedig DJ is vagyok, és a DJ Rush névre hallgatok.

• A történetmesélés az írásnál is régebbi
• A történetmesélés világnapját minden évben március 20-án ünneplik
• Az arab kultúrában az Al Hakawati a mesemondó tehetségéről ismert személy, aki értékekről és hősiességről mesél (például Az Ezeregyéjszaka meséi). A 19. században kezdődött a levantei régióban, és a szír kulturális örökség részévé vált.
• A More Than One Story (Több mint egy történet) egy ingyenes digitális kártyajáték, amely több mint 10 nyelven létezik. Nagyon egyszerű játszani, és bárki felhasználhatja megismerkedésre, csapatépítésre vagy akár életünk fontos eseményeinek megosztására.
• A befogadás az Oxford Dictionary definíciója szerint „az a gyakorlat vagy politika, amely egyenlő hozzáférést biztosít a lehetőségekhez és erőforrásokhoz olyan emberek számára, akik egyébként kirekesztettek vagy marginalizáltak lehetnek, például fizikai vagy értelmi fogyatékossággal élők és más kisebbségi csoportok tagjai számára.”

Nyitó kép: Etienne Girardet, Unsplash