Olvasási idő: kb. 12 perc - olvass, lájkolj, kommentelj!

2015-ben létrehoztam egy reszocializációs programot „Coaching a börtönben” néven, amely egy innovatív megoldást jelentett börtönbüntetésüket töltő személyek számára (többek között „rövidebb” és életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt személyek, továbbá olyan fogvatartottak számára, akiknek problémáik vannak társas kapcsolatok létrehozásával és magatartási nehézségekkel küzdenek). A program célja, hogy segítséget nyújtson az elszigeteltség negatív hatásainak megelőzésében. A programot coachként hoztam létre, de leginkább olyasvalakiként, aki hisz benne, hogy mindenkinek lehet segíteni, feltéve, hogy segítséget szeretne kapni. Találtam egy büntetés-végrehajtási intézetet, ahol a rabok nem féltek a változástól. Olyan intézményről van szó, amely hatalmas bizalmat előlegezett meg nekem azzal, hogy lehetővé tette egy olyan női coach munkáját az intézetben, akinek volt bátorsága (és itt szándékosan használom a „bátorság” kifejezést) újításokat bevezetni a fogvatartottakkal végzett reszocializációs munkában. A program alapötlete az volt, és továbbra is az, hogy ne feledkezzünk meg azokról, akik számára maga a szabadságvesztés is változást jelent, és hogy ne tévesszük szem elől az adott személyt. A börtönbüntetés letöltésének legkönnyebb módja (egyesek szerint) az alkalmazkodás és várakozás, azaz elszigeteltségben maradni, amit én az „elszigeteltség az elszigeteltségben” jelenségének nevezek. A börtönbüntetés letöltésének ideje azonban felhasználható személyes fejlődésre is, jóllehet ahhoz, hogy az embernek legyen mersze változni, akarni is kell a változást.

Emlékszem rá, hogy a kiválasztás első fordulója a legmerészebb várakozásainkat is felülmúlta, mivel sokkal több fogvatartott jelentkezett, mint amire számítottunk, és tartaléklistát kellett készítenünk. Az újítások végrehajtását különleges működési szabályok és előírások, valamint pontos munkaidő-beosztások szabályozták nemcsak az intézmény sajátosságai, hanem mindenekelőtt a saját biztonságom miatt. Ma már tudom, hogy a coachingtevékenységem sikere számos tényezőnek köszönhető, beleértve a biztonságomért és a projekt hatékony végrehajtásáért felelős személyeket.

A végrehajtási időszak öt éve alatt a program módosult, mivel a coachingtevékenységekben részt vevő fogvatartottak célcsoportjai is változtak. Az évek során a programban részt vevő fogvatartottak profilja is változott, akik között voltak gyilkosságért elítélt személyek, szervezett bűnözői csoportok tagjai, az öngyilkosság kockázatának kitett csoport tagjai, agresszív fogvatartottak és különleges biztonsági intézkedések miatt elszigetelt rabok. A program célja az volt, és továbbra is az, hogy megvizsgáljam, hogy a napi munkám során coachként használt coachingeszközök hogyan működnek elszigetelt körülmények között, milyen célokat tűznek ki a fogva tartott kliensek, és hogy képesek lesznek-e belső motivációt találni arra, hogy elszigetelt körülmények között megvalósítsák a coaching céljait, és így változtatni tudjanak hozzáállásukon.    

Érdemes megjegyezni, hogy a társas készségek fontos szerepet játszanak a fogvatartottak társadalmi visszailleszkedésében, így segítenek a korábban elkövetett bűncselekmények miatti huzamos ideig tartó elszigeteltség hatásainak leküzdésében. E személyek számára kétségtelenül kétszer olyan nehéz a büntetésük letöltése, mivel sokuk számára az elszigeteltség önmagában büntetés, nem beszélve a szabadságvesztés hosszú távú aspektusairól. A társadalomtól való elszigeteltség hatással lehet a fogvatartottak stressz-szintjére, alvására, valamint érzelmeire és társas interakcióira. Következésképpen a szabadságvesztés mint büntetés nem jelenthet az elítélt számára további társas elszigeteltséget annak negatív hatásai tekintetében, és így nem jelenthet egyfajta kirekesztést. Éppen ellenkezőleg, a fogvatartottakat nemcsak arra kellene ösztönözni, hogy (különböző képzések segítségével) felfedezzék önmagukat, hanem részletesen elemezni kell a szabadságvesztés letöltéséhez szükséges humán kompetenciákat is.

Ichigo121212, Pixabay

A coaching Jenny Rogers által megfogalmazott meghatározását idézve „a coach együttműködik az ügyfelekkel annak érdekében, hogy célzott képzés révén gyorsan, fokozottan és fenntartható módon legyenek eredményesek életükben és karrierjükben.” A coach egyedüli célja, hogy az ügyféllel végzett közös munkával megvalósítsa az ügyfélben rejlő – maga az ügyfél által meghatározott – valamennyi lehetőséget, ezért úgy döntöttem, hogy ezt megpróbálom a börtönkörülményekhez igazítani, ahol a személyes és szakmai életre (az intézmény igazgatójának jóváhagyásával az intézményen kívül munkát vállaló fogvatartottak esetében) számos szabály vonatkozik, többek között biztonsági rendelkezések is.

Ahhoz, hogy a coaching kézzelfogható és eredményes folyamat legyen, Jenny Rogers elveit is alkalmaztam, amelyek segítenek megkülönböztetni a coachingot más, első látásra hasonló területektől.

1. elv: Az ügyfél maga is erőforrás – rendelkezik a problémái megoldásához és helyzetének megváltoztatásához szükséges erőforrásokkal. Észrevettem, hogy elszigetelt körülmények között a coaching lehetőséget jelentett a fogvatartottak számára, hogy szakítsanak a börtönélet napi rutinjával, figyelmet fordítsanak az „itt és most”-ra és megéljenek olyan érzelmeket, amelyek kifejezésére a cellákban, ahol mindenkinek keménynek kell lennie, nem volna lehetőség. A coachingtevékenységek során láthatatlanná váltak az ablakokon lévő rácsok, és a rabok coach-csal történő minden egyes találkozása lehetőséget biztosított arra, hogy megpillantsuk az embert egy olyan személyben, akinek végső soron valamilyen múltja van, aki mögött áll valaki és már rendelkezik élettapasztalattal.

2. elv: Azáltal, hogy megfelelő kérdéseket tesz fel, megkérdőjelez bizonyos dolgokat és támogatást nyújt, a coach rávezeti ügyfelét arra, hogy használja saját erőforrásait. Sok esetben kiderült, hogy az általam feltett kérdések túl nehezek voltak az ügyfélnek, nem tudott válaszolni rájuk, vagy nem akart életének ezzel a területével foglalkozni. A folyamat legelején kialakított együttműködési elvek alapján az ügyfél eldönthette, hogy arra a területre összpontosít-e, amelyre a kérdés az ügyféllel folytatott korábbi beszélgetés alapján vonatkozott, vagy egyszerűen leállítjuk a munkát és egy másik területet választunk, amellyel foglalkozni fogunk. Az ügyfeleim néhány alkalommal éltek ezekkel a közösen elfogadott szabályokkal, de nem éltek vissza velük.

3. elv: A coaching a teljes személyre vonatkozik – múltjával, jelenével és jövőjével együtt. Az ügyfelekkel folytatott napi munkám során számomra mindig a jelen a fontos, de a rabokkal végzett munkában lehetetlen figyelmen kívül hagyni a múltat, amely korábbi tapasztalataik összességével számos negatív meggyőződés alapja és súlyos terhet jelent számukra. Azok az emberek, akik megkezdik a coachingmunkát – amely az általuk elérni kívánt változáshoz hivatott nekik segítséget nyújtani – már kialakult személyiségek, ráadásul a fogvatartottakkal végzett coachingtevékenység mégis csak egy élő lényen végzett munka, és ezt a gyakorlatban is ennek megfelelően valósítom meg.

4. elv: Az ügyfél határozza meg a folyamat és a foglalkozás napirendjét. Egyedül az ügyfél tudja, mit akar csinálni, mi foglalkoztatja, és hogy mit tart fontosnak adott pillanatban. Azzal, hogy saját maga dönthet, teljes mértékben ő érzi magát felelősnek az általa választott célért.

5. elv: A coach és az ügyfél egyenrangú felek, munkájuk a feltétel nélküli tiszteleten alapul. Szintén fontos alapja az ügyfelekkel végzett munkámnak a titoktartás, a rabokkal tartott foglalkozások esetében ez különösen igaz. A foglalkozásokkal töltött idő elsősorban az ügyfelek ideje, akik sok esetben többfős cellákban élnek, így nincs lehetőségük arra, hogy időt töltsenek önmagukkal és gondolataikkal, mert szerepet öltenek magukra és mindössze arra koncentrálnak, hogy túléljék a napot.

6. elv: A coaching a változásról és a cselekvésről szól. Az ügyfelek azért vállalták a coachingfolyamatot, mert valamit szerettek volna megváltoztatni életükben, és amikor kézzelfogható bizonyítékai jelentkeztek annak, hogy az általuk kezdeményezett változás lehetségessé válik és mindenekelőtt észrevehető, elkezdtek fejlődni.

Sok fogvatartott számára a programom lehetőséget teremtett arra, hogy túléljék a börtönt. Kétségtelenül örültek a számukra megteremtett fejlődési lehetőségnek, de nagyra értékelték azt is, hogy felül tudnak kerekedni saját negatív meggyőződéseiken.

A 10 alkalommal megtartott program során több mint 65 fogvatartott vett részt a coach-csal közös foglalkozásokon. A program résztvevőit megkülönböztető elemek a következők voltak:

• életkor (a legidősebb 67 éves volt, a legfiatalabb 29 éves),
• a bűncselekmény, amely miatt büntetésüket töltötték,
• származási hely,
• legmagasabb iskolai végzettség,
• családi állapot.

A programban 45 perces foglalkozásokra került sor (bár voltak hosszabb foglalkozások is, különösen a biztonsági okokból elszigetelt fogvatartottak esetében). A foglalkozások 1:1 rendszerben zajlottak a coach teljes körű, célzott figyelme mellett. A foglalkozásokra a kidolgozott ütemterv szerint egy kijelölt helyen – terápiai helyiségben – került sor valamennyi biztonsági intézkedés betartásával.

Melyek voltak a coachingfoglalkozások céljai?

Az ügyfelekkel való együttműködés során gyakran merülnek fel a következő kérdések: „Honnan származik a folyamat célja?”, „Milyen alapon jön létre?” vagy „Ki jut arra a következtetésre, hogy ideje változtatni?”. Elszigetelt körülmények között maga a fogvatartott jelenti ki, hogy kezdeni akar valamit magával, valamin változtatni akar, hogy válaszokat keres az őt foglalkoztató kérdésekre, már számos támogatási módszert igénybe vett, de valami mást keres, vagy nem jutott hozzá a neki felajánlott támogatási formákhoz stb. Meghatározása szerint a coaching olyan módszer, amely támogatást nyújt az embereknek (ügyfeleknek) céljaik eléréséhez az önmagukhoz vezető úton. Tehát még egyszer: az ügyfél határozza meg a folyamat és az adott foglalkozás napirendjét.

Általánosságban véve a program valamennyi alkalmával az ügyfelek céljai igen változatosak voltak: az élet különböző dilemmáival kapcsolatos céloktól kezdve az egyén idő tekintetében történő jobb önmenedzselésén (életfogytig tartó szabadságvesztéssel sújtott fogvatartottak), a büntetés-végrehajtási intézetben végzett munkán, a stresszkezelésen és a kiszabott büntetéssel kapcsolatos mentális egyensúly megteremtésén keresztül egészen a tanulmányok folytatásáig és a sportteljesítmény vagy a csoportkapcsolatok javításáig. Előfordultak olyan esetek is, amikor az ügyfelek úgy csatlakoztak a programhoz, hogy a bíróság már meghozta az ítéletet, de az a foglalkozások ideje alatt megváltozott, például a fogvatartott halmazati büntetést kapott, elhelyezése megváltozott (magánzárkába került), bírósági eljárás indult ellene egy másik bűncselekménnyel kapcsolatban is (ami azt jelentheti, hogy bizonyos időre másik létesítménybe helyezik). Mindez hatással volt a változás folyamatának végrehajtására. Hogyan lehet dolgozni egy olyan fogvatartottal, aki a program kezdetekor 25 éves börtönbüntetését tölti, a coachingfolyamat alatt viszont kiderül, hogy ítéletét (a bíróság) életfogytiglanra változtatta?

Az ügyfelek számára az a fontos, hogy a coaching erősségeikre, ne pedig gyengeségeikre összpontosítson. Minden ügyfél rendelkezik erőforrásokkal, de nem mindegyik ügyfél tudja felhasználni azokat. A coach feladata, hogy végigkísérje az ügyfelet a változás felé vezető úton, ami elszigetelt ügyfelek esetében különösen nehéz feladat. Az ügyfelek az őket foglalkoztató kérdésekre keresik a válaszokat, néha egyszerűen elfogadják azt a valóságot, amellyel a változás szakaszában szembesülnek vagy meglepődnek rajta. Az ügyfelek kísérete néha azt jelentette, hogy csendben ültünk, mert mit is mondhatna az ember, ha ügyfele úgy érkezik meg az ülésre, hogy előtte tudta meg, hogy egy közeli ismerőse meghalt, vagy hogy 25 év helyett életfogytiglani büntetést kapott? Az elszigeteltségben lévő ügyfelekkel végzett munka érzelmekkel, sokszor szélsőséges érzelmekkel végzett munkát jelent (különösen a biztonsági okokból elszigetelt fogvatartottak esetében, akikkel telefonon, plexiüvegen keresztül lehet beszélni), de nem lehetetlen.

A folyamat választott menetrendjétől függően különböző coachingeszközöket használtam, amelyek többek között azt a célt szolgálták, hogy felhívják a fogvatartottak figyelmét erősségeikre, rávilágítsanak a további munkát igénylő területekre és bemutassák a börtönből való szabadulásukat követő visszailleszkedéshez szükséges erőforrásokat.

A legfőbb coachingeszköz, amelyet még a coachingtanulmányaim során fejlesztettem ki, az érzelemkerék volt.

A legtöbb fogvatartott esetében az uralkodó érzelmek a következők voltak:

• gyűlölet
• harag
• szégyen
• bűntudat
• félelem
• elutasítás érzése

Kevésbé gyakori érzelmek:

• közöny
• kétségbeesés
• tehetetlenség

Egyes esetekben attól tartottak, hogy a coach ítélkezik majd felettük, annak ellenére, hogy korábban elmagyaráztam, hogy a coach nem ítélkezik, hanem az ügyfelet kíséri. Egyesek szégyellték azt, amiért elítélték őket.

Az eszköz használatából származó előnyök lehetővé tették a fogvatartottak számára, hogy hosszú ideje rejtett érzelmekkel szembesüljenek, amelyeket egyébként a többi fogvatartott kiszámíthatatlan reakciói miatt nem tudtak kimutatni.

Az érzelemkerék használata túlságosan intenzív élményt jelentett az egyik résztvevő számára, aki több foglalkozást követően abbahagyta a programot, és döntését elmondása szerint nemcsak a belső motiváció hiányával indokolta, hanem mindenekelőtt azzal, hogy nincs elég ereje ahhoz, hogy az általa elérni kívánt változáson dolgozzon, és hogy szembenézzen önmagával. Kiderült, hogy képtelen kilépni a komfortzónából, amely ezen ügyfél esetében a börtönkörülményeket, a perspektívák hiányát és egy kódolt működési módot jelentett: „Ha kiszabadulok, megint visszakerülök a börtönbe, úgyhogy minek strapáljam magam?”. Úrrá lett rajta a félelem.

Hogyan mérhető a program eredményessége?

A leghatékonyabb módszer a SWOT-elemzés, amely a program minden egyes alkalmát követően információkkal szolgált a lépések meghatározásához. A találkozók során az ügyfelek leggyakrabban az együttműködést, a magabiztosságot, a meggyőzést és a vezetői szerepet jelölték meg mint a büntetés letöltéséhez szükséges kompetenciákat. A motivációs zavarok miatt – amelyek (bizonyos esetekben) kétségtelenül az alulfejlett érzelmi intelligenciához kapcsolódtak, amely a társas kompetenciák fő prediktora – az ügyfelek által vallott értékek területén volt szükség további munkára.

Példa SWOT-elemzésre:

Valahányszor befejezem a fogvatartottakkal végzett munkát, magamra maradok a velük való találkozások során felmerült érzelmekkel. Sokan kérdezik, hogy hogyan kezelem ezt a problémát. Hogyan vagyok képes olyan helyen dolgozni, amely sokak számára már önmagában is egy igen deprimáló környezet? A coachnak nem szabad reagálnia ügyfele érzelmeire, mivel az ügyfél az, aki megtapasztalja őket, ugyanakkor a módszerembe nem fér bele, hogy közömbös arccal üljek és semmilyen reakciót ne mutassak egy élő, lélegző, emberi lény mellett, aki különféle érzelmeket él át. Igen, megkérdezem ügyfeleimtől, hogy mire van szükségük ebben a helyzetben, néha odanyújtok nekik egy papírzsebkendőt (amely sok börtönben ritka luxuscikknek számít), de a legtöbbször egyszerűen csendben maradok és tudatom az ügyfelemmel, hogy vele vagyok. Ezek megható pillanatok, de nagy szükség van rájuk. Ezek a pillanatok erősítik a kapcsolatunkat és lehetővé teszik, hogy hatékonyabban dolgozzunk együtt. Kapok ugyan szupervíziót, amely szintén segít, de megpróbálok saját módszert találni a feszültség levezetésére. Ilyen például a biciklizés. Ez az az „énidő”, amelynek során átgondolhatom a folyamatot.

A rabokkal végzett munka lehetővé teszi a készségeim továbbfejlesztését, és bár először ki kellett lépnem a komfortzónámból, most már az elszigeteltségben lévő ügyfelekkel végzett munka ad számomra elégedettségérzést. Lehetőséget nyújt továbbá arra, hogy értékeljem a mindennapi élet örömeit, például hogy akkor iszom kávét, amikor szeretnék, mert a börtönben minden szigorú rend szerint zajlik.